A technokrata világ megöli a lelket! – Gulyás László hagyományőrző-mesemondó a Vasárnapnak
– Hogyan kezdett érdeklődni a magyar népi kultúra és a mesemondás iránt?
– A ’80-as évek elején megismerkedtem a népi kultúra egy-két jellemző részével, az akkor reneszánszát élő népzenével és a néptánccal. Akkor kezdett kinyílni a világ körülöttem, sok mindenre rácsodálkoztam, arra a sok kincsre, melyet eleink hagytak ránk.
1983-ban kezdtem el néptáncolni Kiskunfélegyházán. Nem sokkal később hasonló érdeklődésű barátaimmal átjártunk Kecskemétre, a Szórakaténusz Játék Múzeumba, ahol a népi kultúra két kimagasló egyénisége, Vidák István és Nagy Mari gyűjtötte maga köré a fiatalokat, akik lelkesedtek a népi kézműveskedés iránt. Akkor ismerkedtünk meg Berecz Andrással is, aki ugyancsak gyakran lejárt Kecskemétre. Akkortájt kapta meg a Népművészet Ifjú Mestere címet, de nem a meséléséért, hanem a népdaléneklésben nyújtott teljesítményéért. Nem sokkal később már a Csík Zenekarral tartottunk táncházakat Kecskeméten.
Fiatalon tehát barátságot köthettem a népi kultúrával és annak kimagasló képviselőivel.
– Mennyire volt az ellenkultúra, a rendszerellenesség része a népi kultúra tudatos felvállalása?
– Részben az volt, hiszen mindaz, amit mi csináltunk, ami iránt érdeklődtünk, abba a világba egyáltalán nem illett bele. Az akkori politikai rendszer a népi kultúrát olyan mértékben nem támogatta, ahogy azt megtehette volna. Ez a ’80-es évek közepén is érződött. Jó tíz évvel korábban, Sebő Ferencék a mezőségi Szék községben találták meg élő valóságában a táncházat, akkor az még szerves része volt az ottani életnek. Még volt viselet, illetve hagyomány, amelyet ők a maguk valóságában élhettek meg.
Erdélyben még sokáig éltek a népi kultúra azon kapaszkodói, melyeket Nyugat-Európa már réges-régen elvesztett.
Magyarországon is sokan tanulhatták meg eleiktől, „tiszta forrásból” a népdalokat, néptáncokat, vagy akár a népmesét is.
– Volt ilyen személyes kapcsolat az ön életében is?
– Tősgyökeres kiskunfélegyházi vagyok, itt éltek felmenőim is. Ismert volt idehaza egy Seres József nevű mesemondó, akit csak „Félegyházi mesekirály”-nak neveztek. Sokáig abban a hitben voltam, hogy ő az egyik rokonom – mivel nekem is volt egy ugyanilyen nevű felmenőm. Később derült ki, hogy az a Seres József nem az a Seres József! Mégsem jártam messze az igazságtól, mert édesanyámtól megtudtam, hogy a mi Seres Józsefünk a félegyházi határban volt szélmolnár, aki az arra járó megfáradt gyermekeknek egy kis keksszel és meseszóval kedveskedett. Ez az élmény nagy hatást gyakorolt rám és máig bennem él.
A mesemondó képességemet minden bizonnyal édesanyámtól örököltem. Tőle kaptam azt a jókedvet, temperamentumot és előadói készséget, ami a mesemondáshoz elengedhetetlen.
Nagyon hosszú volt az út, amíg a táncolás és a muzsikálás után a meséig eljutottam. A kecskeméti Ciróka bábszínházban közelebb kerültem a mesék világához. Ott elsőnek zenészként, majd a játékos feladatok lebonyolítójaként dolgoztam. Előadásokat, foglalkozásokat tartottunk, melyeknek mindig egy-egy mese volt az alapja. Szakmailag ott kerültem közelebb a mesékhez. Nem sokkal később belekerültem a Maskarás nevű gólyalábas csapatba, amely később Langaléta Garabonciások néven vált ismerté. A mesén kívül a Commedia dell’arte-val, a középkori vásári komédiával ismerkedtem meg – ezek az élmények mind-mind összefonódtak bennem és meghatározták a későbbi mesemondásomat is, ahol nemcsak a mesélésnek, hanem a játéknak is nagy szerep jutott.
Egy hagyományőrző nem emelheti ki a népi kultúra egy-egy elemét, nem lehet valaki „csak” táncos, népzenész vagy mesemondó – meg kell élni a magyar népi kultúra egységét, ha ez nem sikerül, akkor abból mindig valami torzó lesz.
Az ember lelkének minden irányba kell ismerkednie, barátkoznia a folklórral, eleink műveltségével.
Jártasnak kell lenni benne és természetesen szeretni kell mindezt. 
– Létezett a Alföldön valamilyen speciális mesetípus, ami a többinél érezhetően kedveltebb volt?
– Nem beszélhetünk kifejezetten „alföldi stílusú” mesékről, csak arról, hogy egyfajta magyar lélek van, ami az adott emberben él, és az a lélek megpróbálja kifejezni önmagát, akár egy mese által is. Ez a lelkület belülről jön, hiszen az ember olyan, amilyennek a Jóisten megteremtette.
Ha meg tudja élni azt a fajta jellemet, emberséget, amit ajándékba kapott, akkor ki fog jönni belőle egy őszinte alkotás.
Úgy hiszem, hogy a mesemondásban, a népzenében, a néptáncban maga a lélek az, ami megnyilvánul, vagy ha úgy tetszik, „testet ölt”. Ebből adódik, hogy nem attól lesz valaki jó népzenész, hogy a régi típusú dalokat el tudja játszani, hanem attól, hogy a lelkét bele tudja tenni. Azt hiszem, ezzel a mesemondók is így vannak – mindegy, hogy egy ősi Fehérlófia-típusú mesét mond el valaki vagy egy pletykás asszonyokról szóló trufát, a lényeg, hogy azt a benne élő lelkülettel adja elő. Ha össze tudja kapcsolni a lelkét és az alkotást, akkor a megértés, az együtt játszás és a közös öröm nem marad el.
– Ön mikor elégedett a mesélésével?
– Azt hiszem, ilyet nem érezhet az ember, ez egy örökké tartó folyamat, a lényeg, hogy mindig adjuk magunkat. Az ember fiatalon, amikor számos élmény éri, elsősorban nem saját magára, a benne lévő értékekre figyel, hanem megpróbál olyanná válni, úgy csinálni mindent, mint a példaképei. Emlékszem, a Ciróka bábszínházban már meséltem, amikor Környey Alice mesejátszó kollegám egyszer csak rám szólt, hogy
„Ne úgy mesélj, mint a Berecz András!”.
Ugyanis nekem Berecz – mint ahogy sokaknak – egyfajta példakép volt. Alice azonban bátorított, hogy jó az, amikor valóban én mondom a mesét, ne akarjak más lenni, mint aki vagyok. Ez egy életre szólóan hasznos tanács volt. Onnantól kezdtem tudatosan figyelni rá, hogy ne más akarjak lenni, hanem saját magam.
– Mi lehet a mesemondás jövője? Néhány hagyományőrző vagy értelmiségi privilégiuma lesz?
– A mese soha nem volt, soha nem is lesz csak a kiváltságosok ajándéka, ugyanis mindenkinek szól. Nemcsak gyerekeknek, hanem felnőtteknek is – régen kifejezetten a meglett emberek műfaja volt, amire a fiatalok csak oda-oda fülelhettek.
Hogy a jövőben lesz-e mese? Úgy gondolom, lesz, sőt fontosabb lesz, mint valaha. Miért gondolom így? Azért, mert úgy látom, a világ kezd kifordulni önmagából, minden más lesz, mint ami korábban volt. Megváltoznak a fogalmaink, átalakulnak az eszközök, melyekkel az életünket éljük.
A gyerekek már tablettel a kezükben születnek. Ez a technokrata világ megbetegíti a lelkeket, és itt lesz a mese jelentősége. A mese gyógyír.
Nem tudom, hogy ez valóban tudományosan megalapozott kijelentés-e, de három évtized tapasztalata alapján azt látom, hogy a mese mindig is lelkeknek szólt, megerősítette a hallgatósága hitét. A meseszó valóban lélekformáló és lélekemelő. Erre a jövő nemzedékének nagy szükséges lesz. 
A mese végül az egyensúly helyreállásáról szól – ezért tud segíteni a léleknek is. Azok a gyermekek, akik már nem tudnak meglenni óvodás korban a telefon és a játékgép nélkül, nagyon komoly generációs problémát jeleznek. Ezek az eszközök a valótlan világ vetületei, hiszen ma minden a képernyőre kerül. Elgondolkodtunk valaha azon, hogy milyen tartalom kerül így a gyermekek elé? A sérült gyermeki lelket ki lehet – és ki is kell – emelni ebből az eltorzult világból.
A meséléssel meg lehet egy kicsit simogatni a lelket – egyensúlyba lehet hozni azt, amit a lélektelen, képernyőre vetülő hamis világ okozott benne.
– Hogyan érhetjük el ezt, hogyan lehetünk jó mesemondók odahaza?
– Ha a mesét csak elmondjuk vagy csak felolvassuk, akkor nem biztos, hogy kinyitja azokat a kapukat, amelyeket ki kell. Mesélni, táncolni, zenélni csak a játékkal együtt lehet. Ezen az ösvényen indultam el harminc éve és még mindig ezen az úton járok. Játsszunk gyermekeinkkel! A közös játék fog élményt nyújtani a hallgatóságnak is, ezért nálam a mese egyúttal játék is.
Eljátszuk a meséket, és ezáltal át tudjuk élni a történeteket.
Akkor lehetünk igazán elégedettek, ha sikerül megérinteni a közönséget; ha ez megtörténik, akkor valóban együtt fogunk tudni repülni. Ha ez sikerült, akkor elmondhatjuk:
a mese megtalálta és megtette a dolgát.
Tóth Gábor
Olvasásra ajánljuk:
Kiemelt képünkön Gulyás László slátható. Fotó: Tóth Gábor, Vasárnap.hu.
