A divatok mindig jönni fognak, de menni is – Máriáss Péter a Vasárnapnak
– Jól tudom, hogy a majdnem csak „egydalos” Hajba Imre tanított téged gitározni?
– Ez így van. Kérdés nélkül is elmondtam volna valószínűleg. Imivel rokoni kapcsolatban állunk. A nővéremnek udvarolt, akit aztán feleségül is vett, és nyolc nagyszerű gyermekük született. Mi tízen voltunk testvérek a családunkban, ahova én nyolcadikként születtem 1963-ban. A nagytesóim után a nővéremmel együtt én is bekerültem a Regnum Marianum közösségbe. Itt találtak egymásra Imiék – akik elég intenzíven becsatlakoztak az akkori ifjúsági és zenei életbe, még a Szilas-féle Beat-misében is részt vettek –, és kaptam én gitárleckéket, valamint egy konkrét gitárt is a későbbi sógoromtól.
– Olyan nagyon vonzotta Szilas Imre a katolikus fiatalságot abban az időben?
– Szerintem a katolikus fiatalok színe-java körülötte csoportosult. Miután ő elhagyta az országot, és külföldre utazott,
Sillye Jenő karizmatikus alakja jelentette azt a mintát és vonzerőt, amely lelkesített bennünket.
Ő még Szilas Imrénél is mélyebb lelki szintre vitte az ifjúságot Istennel. Soha nem akart senkire sem hasonlítani – sem az Illésre, sem más beatzenei előadóra –, hanem egészen egyszerűen ami a szívéből túlcsordult, azt osztotta meg velünk és az őt hallgatókkal. Arról beszélt és énekelt, amit a Jóisten rajta keresztül át akart ereszteni felénk. Ezért a munkássága sokkal nagyobb hatást is gyakorolt mindnyájunkra. Dax személye ugyanilyen szempontból szintén sokat adott nekünk. Hajba Imi is nagyon fellelkesedett az ő zenei és evangelizációs tevékenységükön. Az ő lelkesedése nagyon hamar hatással volt rám és imponált nekem. A tőle kapott gitáron ezért elég jól ment a gyakorlás.
Jézus se csomagolt be semmit, a zenénk is legyen szókimondó – Hajba Imre a Vasárnapnak
– Igazán egyéni színt képviselsz a hazai keresztény könnyűzenében az értékmegőrző népzenei hatásokat felcsillantó műveiddel. Te sem akartál senkire sem hasonlítani, ahogy az imént Jenőről mondtad ugyanezt?
– Mindannyian úgy vagyunk, hogy leképezzük magunkban azokat a hatásokat, amelyekkel találkozunk. Azok, akikben megvan a késztetés, hogy dalokat írjanak, ezt a belső részt fogják tudni sugározni kifelé.
– Említenél néhány olyan embert, akik hatással voltak rád az életed során?
– A nyolcvanas évek elején kezdtem el dalokat írni, ekkor egy, a „régimotoros” regnumos szülők gyerekeiből összeállt regnumi csapatot vezettem többed magammal. A „Csirkék” a mai napig is létezik. Bennem volt azonban a feszültség, hogy ha én elkezdek gitározni és a művészetnek élni, nem fogom tudni vezetni a rám bízott gyerekeket, akiket viszont annyira szerettem. Igazából ezt a művészeti űrt a hozzám érzelmileg közel álló keresztény előadók végül teljesen betöltötték. Így megmaradt, hogy a táborok idején gitároztam a gyerekeknek. Amikor 1987-ben megnősültem, a szentendrei kántor megkért, hogy vezessek egy kislányokból álló énekkart, akikkel ő addig is Jenő és Dax dalokat énekelt orgonával kísérve.
Így kerültem vissza a katolikus könnyűzenei élet térképére.
Ekkor ismertem meg L. Kecskés András lantművész barátomat. Közelebbi kapcsolatba kerülhettem az újabban gyűjtött népdalkincseinkkel is Tárnoki Bea népdalénekes révén, aki ma is a csapatunk tagja. Miután betekintést nyerhettem Erdélyi Zsuzsanna archaikus imádság-gyűjteményébe, teljesen megragadta az érdeklődésemet. Ezek az imák nyelvújítás előtti szépségükben és erejükben tárulnak elénk. A kutatásai során észrevette, hogy ilyen fajta ősi imádságok minden népnél léteznek a hivatalos egyházi imádságok mellett és után. Elém került Bálint Sándor gyűjtése is, amely a szakrális katolikus népi hagyományokat igyekezett egy csokorba szedni. Csoma Gergely fotó és szobrászművész munkássága is hatott rám. Ő a ’90-es években készített egy fotósorozatot a csángókról, harminc évvel később megkereste ugyanazokat az embereket. Nagyon érdekes látni ezeken az arcokon a mögöttük álló életet, mindazt, ami velük ennyi idő alatt történt. Tánczos Vilmos kolozsvári néprajzkutató azokba a legtávolabbi falvakba ment el, amelyek már a nyelvvesztés határán álltak. Az utolsó utáni pillanatban ezeken a helyeken gyönyörű egyedi imádságokra lelt. 
– Hogyan jelenik meg felsorolt lelki és kulturális gazdagság a dalaidban?
– Annyira közel kerültem ezekhez az imádságokhoz, hogy elhatároztam: a saját szűrőmön szeretném ezeket másoknak is átadni. Ez a vágy inspirál arra, hogy dalokat szerezzek.
– Konkrét megzenésítésekről beszélünk vagy az archaikus imák rád olyan hatást gyakorolnak, amelynek szellemében újakat írsz?
– Az ilyen imádságok legtöbbje nem megzenésíthető a formaiságuk sajátossága miatt. Látomásszerű dolgoknak mondanám ezeket, akár pogány képzetekkel is vegyülve. A nem keresztény vonatkozásokat nem emelem be a dalaimba. Azért tetszenek ezek az imádságok, mert ezek
„minden kor öregjeinek imádságai”,
ahogy Erdélyi Zsuzsanna nevezi őket. Megérint, hogy a zsoltárok világa tökéletesen átsüt az archaikus szövegeken, amelyeket a szegények között élő ferences szerzetesek szelídítettek meg. Ahogyan az ősi pogány ünnepekre ültették rá a keresztény tartalmakat, ugyanez a folyamat megfigyelhető az imádságok szintjén is. Tehát ezek az ősi imák abszolút keresztény tartalmat közvetítenek, azzal együtt, hogy itt-ott magán viselik a pogány maradványok nyomait.
– Ha Csoma Gergely harminc évvel ezelőtt lefotózott volna, milyen különbségeket fedezhetnénk fel a mai arcképedhez képest?
– Azt szokták rólam mondani, hogy fiatalabbnak látszom, mint ahány éves vagyok valójában. Nagyon jól érzem magam a bőrömben. Egy nagyon szerető családban nőhettem fel. A saját családunkban is ez folytatódik. Csak hálás lehetek a Jóistennek mindezért.
Boldog embernek tartom magam.
– Tele vagy kinccsel és hálával, amely megmutatkozik a művészetedben is, viszont keveset hallani rólatok. Nem akartad ezt jobban megosztani másokkal?
– Mindig szerettem volna erre törekedni. Ám amíg a szentendrei Péter Pál templomban vezettem az énekkart, az volt az első, hogy a közösségért tegyek meg mindent teljes erőmből, a legnagyobb odaszánással. Az énekkar egyben egy közösség is lett. A dalok összehoztak egy kis csapatot. Volt olyan időszak, amikor több mint harmincan voltunk együtt. Arra nem volt se tehetségem, se energiám az előzőek mellett, hogy a saját dalaimat szélesebb körben érvényesítsem. 2012-ben az énekkarunk feloszlott és megalakítottuk a „Máriáss Péter és barátai” csapatot. Az együttes azonban csupa családfenntartó emberből áll, így most sem marad valódi lehetőségünk arra, hogy a kincseinket minél szélesebb körben megismerhessék. Számomra nagy öröm megírni ezeket a dalokat.
Sokkal inkább vagyok dalszerző, mint előadó.
– Ezek az evangéliumi szövegek képesek még híddá lenni azok irányában, akik nem lépnének sem Isten sem az egyház felé?
– Nagy kérdés, hogy egy nem vallásos ember hogyan tud reagálni ezekre a művekre. Mindig megtiszteltetés számomra, amikor szakavatott emberek elismerően nyilatkoznak a művészetünkről, de nem szeretnék ezekkel kérkedni. Soha nem akartam valamilyen stílust utánozni. Ezek a számok belőlem jönnek. Amikor megírok egy dalt, már hallom előre, ki hogyan fogja énekelni vagy mit játszik majd benne.
– A külföldről egyre intenzívebben hozzánk érkező dicsőítő zenéről milyen véleménnyel vagy? Amiatt is kérdezem ezt, mert a dalaidban a magyarság és a kereszténység értékeinek megőrzése kiemelt fontosságú.
– Ezek nagyon minőségi és jó zenék. Ezzel együtt azt is látni kell, hogy „a végeken hősök küzdenek” az fennmaradásért. Talán kicsit jobban követjük a trendit, mint azt kellene. A divatok mindig jönni fognak, de menni is. Ezt a tényt el kell fogadni. De bevallom, magam is szoktam ilyen dalokat játszani. Nincsenek skrupulusaim, hogy ezek a „mai dalok” rosszak lennének. Amiatt viszont, amit képviselek, kicsit fáj ez a tendencia, és leginkább a hiányokat fedezem fel. Az Eucharisztikus Kongresszusra felkészítő ForrásPont elnevezésű ifjúsági találkozón például igencsak meglepődtem, amikor a szentmise bevonulási énekét angol nyelven énekelték magyar fiataloknak, idehaza. Nem gondolom azért ezt tragédiának, de amikor a végeken az utolsó harcokat vívják az elmúlás késleltetéséért, furcsa megtapasztalni, hogy
az anyaországi jólétben a hangsúlyok eltolódnak.
– Milyennek látod a magyar katolikus könnyűzene jövőjét? A nemzeti vonatkozásokról talán már beszéltünk. Hogyan tudnak megjelenni a katolikus értékek a keresztény könnyűzenei szcénán belül?
– Vannak olyan más felekezetű ismerőseim, akik „katolikusabbak”, mint én, csak nem tudnak róla. A nyitottság nagyon fontos, nem szabad felekezetileg elzárkóznunk egymástól. Meg kell erősítenünk a közösségeinket. Az Eucharisztia nálunk ebben a legközpontibb helyet foglalja el. Ezt kellene jobban megélnünk. Úgy érzem, hogy
a mi katolikus vallásunk olyan tökéletes keretet ad, amelyhez se hozzátenni, se abból elvenni nem szükséges.
A mi feladatunk, hogy ezt az egységes tanítást hitelesen megéljük és láthatóvá tegyük. Nem kellenek különleges tematikák ehhez. Ez vonzóvá válik a nem katolikusok számára is. Egyébként mintha visszaszorulna ez a keresztény gitáros mozgalom. Az Eucharist után nem nagyon látni új katolikus csapatokat. Az is lehet, hogy a hazánkba érkező külföldi keresztény muzsika kielégítette a fiatalok ez irányú igényeit. A külföldi előadók is egyre gyakrabban fordultak meg a különböző nagyobb rendezvényeken. 
– Mit jelent az életedben az Eucharisztia?
– Most írtam egy szentmisét, amelynek az áldozási énekébe az élő eucharisztikus imákat próbáltam beleszőni. A valaha írt egyik legszebb dalomnak tartom. Az Eucharisztia számomra maga az élet, Jézus Krisztus, aki kiszolgáltatott pólyásként jött el erre a „fekete földre” a mennyország szépségéből, a szentségből ide közénk, ahogy archaikusan megfogalmazták az ősi imák. Mi úgy tudunk ehhez a valósághoz közel kerülni, hogy magunkhoz vesszük az Eucharisztiát. Van egy imádság, amely azt mondja el, hogy minket az idők kezdetétől egyenként megálmodott az Úr. Előszedett bennünket a föld poraiból, azért, hogy felemeljen az ő szentháromságos életébe. Ebben az imádságban az imádkozó megkérdezi, „és én mit adjak az Úrnak ezért”. Ezt meg is válaszolja:
„ő az Urat magához veszi, dicsőíti, áldja, és arra kéri, hogy költözzön belé.”
Ezt kívánja tőlünk az Úr. Ebben az imádságban egyszerre van jelen a belső gyengédség és az erő. Ez a halandóság végét jelenti. Ez kellene, hogy az életünk célja legyen. Ha mi ennek a magasztosságát átérezzük, akkor amikor az Eucharisztiához járulunk, annak egészen megújultnak és tisztának kell lennie. Nem mehetünk Jézushoz sáros lábbal. Vannak, akik a Jósten irgalmasságára apellálva akkor is nyugodtan áldoznak, amikor élettársi kapcsolatban élnek a partnerükkel. Én ebben nem hiszek. Az Oltáriszentség nem csak egy jelkép, a magunkhoz vétele pedig nem csak egy jámbor szokás! Maga az Úr akarja nekünk odaadni magát.
– Az Eucharisztikus Kongresszus zenei pályázatára szerzett misédnek mi lett a sorsa?
– Nagyon későn kaptam észbe, hogy beküldjem. Lényegében nem is kapott semmiféle értékelést, mi viszont nagyon megszerettük. Azóta írtam hozzá a már említett áldozási éneket, illetve a bevonulási és kivonulási éneket is. Most augusztusban Pomázon fogjuk majd bemutatni, ahova meghívtak bennünket. A misekompozíciónak talán az az érdekessége, hogy
a gitár és a templomi orgona közösen szólalnak meg benne.
– Aki hallotta már „Föl is föltekinte” című albumotokat, szemernyi kétsége sincs a minőség felől. Jól tudom, hogy unokaöcséd, az ifjabb Hajba Imre hangszerelte, aki a keresztény könnyűzenei élet számos produkciójában itt is, ott is feltűnő muzsikusa?
– Ez a lemezünk három éve jelent meg. Imi egy profi zenész, a szakmai észrevételei nagyon sokat jelentettek számomra. Amatőr zenésznek tartom magam. Nagy biztonságot adott számomra, hogy az unokaöcsém ilyen odaadással beleállt a lemez készítésébe. Úgy gondolom, hogy az ő gondossága mindenképpen hallatszik az elkészült zenei anyagon. Megmaradhatott az összes eredeti ötletem, de az ő zenei profizmusa igazi keretet biztosított az egészhez. A címadó dallal beneveztem a Szikra-díjra is, bár a „dal kategórián” lehet, hogy egy kicsit túl mutat. Bejutottunk az elődöntős öt dal közé. Végül egy olyan dal lett a kiválasztott befutó, amely szerintem is nagyon-nagyon profi, kiváló mű.
Gável András
A kiemelt képünkön Máriáss Péter látható, a háttérben az ifjabbik Hajba Imre társaságában Gombaszögön. A kép forrása a zenekar hivatalos közösségi oldala.
További olvasásra ajánlott írásunk:
