Őstörténeti paradigmaváltás kellős közepében vagyunk
Sudár Balázzsal készült első interjúnk itt olvasható.
– A második világháború után indult meg, részben a magyar emigráció tagjai között az alternatív őstörténetkutatás. Mi lehetett ennek a fő oka és célja?
– Messziről kell kezdenünk a választ. Az első kérdés, hogy hogyan is tudunk történelmet írni? A klasszikus történetírás alapvetően írott forrásokat használ fel, ezek alapján próbálja rekonstruálni az egykor megtörtént események menetét. Ebben nincsen sem meglepő: a szó az, amellyel történeteket lehet elmesélni.
Igen ám, de mi van akkor, amikor nem állnak rendelkezésünkre írott források, akár azért, mert az adott korban nem is keletkeztek ilyenek, vagy azért, mert nem maradtak ránk? Mit lehet tenni?
A 19. század pozitivista korszak volt és nagyon derűlátó is. Az ipari forradalom, a hihetetlen gazdasági és társadalmi fejlődés optimizmusa kiterjedt a történelemtudományra is. Úgy vélték, hogy amit nem lehet írott forrásokból kideríteni, ahhoz más tudományterületek, például a régészet, a nyelvészet vagy az antropológia segítségével hozzá lehet férni. Azaz, amit nem mond el az írott forrás, azt elmondhatja valami más. Így pedig majd sokkal messzebbre vissza lehet tekinteni a múltba, mint pusztán a szavak útján. 
A történészek tehát elkezdték bevonni ezeket a forrásokat, így például a nyelvészetet is.
Magyarországon ekkor tört ki a kutatók között az „ugor-török háború”, ami arról szólt, hogy volt egyfelől a hagyományos krónikákon alapuló őstörténetkép: jönnek Árpádék a sztyeppéről, akik hun rokonok, valamint másfelől az akkor rendkívül modernnek számító történeti nyelvészet, amely szerint a magyar nyelv a finnugor-nyelvcsaládba tartozik.
Ekkor kezdtek foglalkozni a finnugor népekkel, megírtak egy „finnugor őstörténetet”, ami persze rettenetesen forráshiányos, majd e mellé sorolt régészeti megfontolásokon alapult.
Nyelvészeti alapon megpróbáltak összerakni valamit, amit nagyon sokan sérelmeztek többek között azért, mert nagyon idegennek tűnt. Történt tehát egy tudományos módszertani váltás, ami olyan eredményeket hozott, amit a közvélemény egy része nem tudott elfogadni, magáévá tenni. Meglátásom szerint itt volt egy töréspont, részben itt siklott ki a magyar őstörténet-kutatás. Rossz kérdés, hogy akkor mi törökök/sztyeppeiek vagy finnugorok vagyunk-e. Az ugor-török háború óta ebbe vagyunk beleragadva.
Pedig tulajdonképpen elég könnyen át lehet vágni a gordiuszi csomót: a sztyeppei népek között voltak iráni, mongol vagy török nyelvűek, miért ne lehettek volna finnugor nyelvűek is?
A nomád életmód nem a nyelvektől függ, egyszerűen egy földrajzi helyzetre adott válasz. A honfoglaló magyarok innen nézve lehettek finnugor nyelvű nomádok. Nincsen ebben semmilyen ellentmondás. Nem is beszélve arról, hogy amikor őseink a történeti forrásokban sztyeppei nomádként feltűnnek, akkor már bő ezer éve nem élnek együtt a legközelebbi nyelvrokonokkal sem.
Ez már rég nem „finnugor” fejlődési pálya, hanem magyar.
Az emigráció 1945 után mindenesetre megpróbálta úgy beállítani a finnugor nyelvrokonságot, mintha az egy kommunista dolog lenne.
Mintha azt az elnyomók hozták volna létre, és ők mint szabad nyugati állampolgárok kimondhatják, hogy mindez valójában hazugság. Tehát egy tudományos kérdést valójában politikainak igyekeztek láttatni. Annyiban mindenképpen igazuk volt, hogy míg egy sor kutatási irány az ’50-es évektől zátonyra futott, a finnugor nyelvészet megtalálta a helyét az új tudománypolitikában.
Mindez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a magyar nyelv finnugor rokonságánál közelebbi kapcsolatrendszert nyelvileg nem ismerünk.
Az amatőr őstörténet-búvároknak van még egy jellegzetességük, ez pedig a telhetetlenség. Egy profi kutatónak pontosan tudnia kell, hogy hol ér véget a tudása, hol van az a pont, amikor már több állítást nem fogalmazhat meg. Az őstörténet kérdésében mindenkinek el kell jutnia oda, hogy már nem tudunk tovább lépni, mert nincs olyan forrás, amely ezt lehetővé tenné.
Az őstörténet kutatója valójában állandóan bizonytalan terepen mozog, amelyen még a legalapvetőbb sarokpontok sem szilárdak. Ezért a sok feltételes módban megfogalmazott mondat. Az amatőr őstörténetkutatók ezt egyáltalán nem érzik, valamilyen oknál fogva a korlátokat nem akarják elfogadni, és gyakran tesznek fedezet nélküli kijelentéseket.
Nehezen értik meg, hogy amit nem tudunk kideríteni, arra az kell mondani, hogy „nem tudjuk”, mert más válasz nem lehet hiteles.
A korlátok be nem látása vezetett az elvadult elméletekhez, az augsburgi csata alternatív magyarázataitól a szumir rokonságig bezárólag. 
– Mára rengeteg új módszere, segédtudománya van a történelemtudománynak. Mit tudtunk meg a magyar őstörténetről, honfoglalásról, amit eddig nem ismertünk?
– A ’60-as, ’70-es, ’80-as években kialakult egy konszenzus a tudományon belül, hogy hogyan kellene az őstörténetre tekinteni. Melyek azok a sarokpontok, amelyek alapján meg lehet azt írni. Ebben elég sokáig nem volt változás. Persze voltak eredmények, amelyek a korábbi elméletrendszereket építették tovább, de nem volt benne óriási változás. Ez volt az, ami a történelemkönyvekbe is bekerült (s tulajdonképpen mostanáig meghatározó volt), s alternatív oldalon ezt szokás „finnugor-elméletnek” nevezni.
A 2010-es években ez a régi keretrendszer azonban úgy tűnik, hogy megrogyott. A nyelvészeti érvelés veszített a súlyából, és megnőtt a régészet szerepe, mivel új forrásokat, új eredményeket tudott behozni az összképbe.
Hihetetlen sok eddig nem ismert információ került elő. Ezzel párhuzamosan a történelemtudomány is elővette a régi forrásokat. Sokan már úgy gondolkodtak, hogy a meglévő forrásokkal nincs dolgunk, hiszen már mindent tudunk róluk. Ezzel szemben folyamatosan az derül ki, hogy igenis elő kell venni ezeket a szövegeket, mert olyan információk, összefüggések vannak bennük, amelyekre eddig nem figyeltünk fel. Mindez olyan irányba kezdte tolni a dolgokat, hogy a magyar őstörténet korábbi keretrendszere bedőlni látszik, és szépen lassan egy új kezd kiformálódni.
Azt hiszem nyugodtan kimondhatjuk, hogy egy paradigmaváltás kellős közepében vagyunk.
– Egy kutatónak talán ez a legnagyobb álma, hogy új felismeréseket tegyen.
– Persze. Az új nézőpontok kialakulása mindenképpen pozitív, még akkor is, ha szerintem ma sokkal bizonytalanabb őstörténeti képet tudunk rajzolni, mint akár csak 10-20 évvel ezelőtt, de kétségtelen tény, hogy a kutatási helyzet nagyon izgalmas. 
– A régészet, az archeogenetika különböző eredményeket hoz, mennyire lehet ezeket beleépíteni a meglévő, az írott források világába?
– Az őstörténet-kutatásban minden eredmény nagyon fontos, mert nagyon szűkös forrásanyag áll a rendelkezésünkre. Kevés információból kell összeraknunk a múlt képét. Számomra, történészként az a kérdés, hogy saját szakterületemen, a történettudományban mennyire használhatóak mondjuk a régészeti vagy a genetikai információk.
Lehet-e történeti kérdésekre genetikai adatokkal válaszolni? A nyelvészet példája mindenesetre óvatosságra int.
Szerintem van egy alapvető tévedés az őstörténet-kutatásban, mégpedig különböző dolgok összekeveredése. Szét kellene választani a múlt megismerését általában és a szűkebben vett történelem kutatását. A múltban benne van minden, a történelemtudomány azonban ennek csak egy szeletével foglalkozik, a társadalomban élő emberrel. Azon belül is azzal, hogy mi történt az egyes közösségekkel vagy emberekkel. Ez egy sokkal szűkebb terület, mint a múlt teljessége.
Kevés az írott forrás, és ezért – ahogyan korábban már beszéltünk róla – a 19. században felmerült az az elgondolás, hogy máshonnan szerezzünk be információkat. Jöttek sorra az egyéb tudományok, legújabban például az archeogenetika, amely viharos gyorsasággal fejlődik.
Eredményei nagyon sok mindent elmondanak az emberiség múltjáról, biológiai történetéről, de vajon hogyan árulkodnak a társadalomtörténetről?
Hiszen számunkra ez volna fontos, elvégre a történettudomány társadalomtudomány. A genetikai minták vagy a régészeti leletek jelek a múltból. A múlt felismert részei. De mit mondanak el arról, hogy mi történt az emberrel? Nem könnyű kérdések ezek, és érdemes volna nagyon körültekintően válaszolni rájuk. A néprajzban például lefolytatták ezt a vitát, a nyelvészetben jóval kevésbé.
Egy régészeti lelet mellé például gyakran többféle történeti modellt tudunk felállítani – de nem biztos, hogy választani is képesek vagyunk ezek közül. A történelem gerincét, a történeteket, a sztorit az írott források adják. Azok tudnak eseményeket elmesélni, a régészeti leletek vagy a genetikai minták nem képesek erre – pont úgy, ahogy korábban a nyelvészeti adatok sem tudtak.
Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezek az információk ne lennének nagyon fontosok vagy felhasználhatóak. Lehetséges például, hogy különböző történelmi modellek közül segítenek majd választani.
Lehet, hogy az egyik elméletet valószínűbbé teszik, mint a másikat. Az események rekonstrukciójának megokolásában segíthetnek tehát. Irányokra hívják fel a figyelmet, lehetőségeket mutatnak be. A segítségükkel fogalmunk lehet olyan dolgokról, amiről nincsen írott forrásunk. Fontos ezeket a forrásokat bevonni, ugyanakkor látni kell, hogy ezek a források alapvetően a múltnak nem azon szeletéről vallanak, amelyet történelemnek hívunk. Szerencsére vannak kapcsolódási pontok, ezért fel lehet használni őket a történeti rekonstrukcióban.
– Az elmúlt évek változásai, forrásfeldolgozásai milyen eredményeket hoztak?
– Nagyon is jó korszakot élünk, izgalmasak azok az eredmények és kérdések, amelyeket a régészet és az archeogenetika felvet. A történelemtudomány területén is rengeteg újdonság van. Alapvetően nem kerülnek elő új írott források, az azonban kiderült, hogy akár száz évek óta ismert szövegek is komoly meglepetéseket tartogatnak. Úgy tűnik, hogy sokkal alaposabban, kritikusabban kell őket olvasni, az összefüggéseikre jobban kell figyelni, és akkor bizony egészen megdöbbentő új eredményekre lehet jutni, amelyek korábban elkerülték a kutatók figyelmét. 
Hogy a saját kutatásaimból mondjak néhány példát: egy 10. századi forrásról kiderült, hogy szerepel benne egy magyar szállásterület a Volga nyugati oldalán, ott, ahol senki nem számolt ilyennel. Egy másik szöveg a Nyugat-Kaukázusban egy különös államképződményről tudósít, amely esetleg a magyarokkal függhet össze. Eddig nem nagyon esett szó róla a kutatásokban. Vagy például ha megnézzük az Árpád-ház neveit, rangjait, címeit, akkor azok bizony az sztyeppevilág egy-egy konkrétan meghatározható pontjára mutatnak. Nem csak úgy, általában a sztyeppére. Kirajzolódnak olyan foltok, ahol jellemzőbbek.
Azaz egy szigorúbb, precízebb elemzés, történelmi látásmód egészen izgalmas eredményekre vezethet. Bőven vannak még lehetőségek az írott forrásokban!
De módszertani szempontból is változik a kép. Muszáj lenne például abban gondolkodni, hogy „Árpád népe” nem úgy volt etnikai csoport, mint ahogy ma a magyarságra tekintünk, sokkal inkább politikai közösségként kellene rá tekintenünk.
Nem egy helyről származtak, nem egy nyelven beszéltek.
Sokkal jobban kellene figyelnünk arra, hogy a különféle, eltérő múltú szálak hogyan sodródtak össze magyarsággá. Amikor a honfoglalók a Kárpát-medencébe költöztek, ott megint csak felszívtak különböző új elemeket, akiket itt találtak: belőlük fog kialakulni majd a középkori Magyar Királyság és a magyarság is. A történet tehát jóval bonyolultabb, mint ha csupán egyetlen szálat kellene „visszakövetnünk”.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: Képes Krónika, A magyarok bejövetele, 14. század közepe, Wikipedia.hu
Képesek vagyunk tudományos dogmákat felszámolni! – vezető archeogenetikus a Vasárnapnak
Képesek vagyunk tudományos dogmákat felszámolni! – vezető archeogenetikus a Vasárnapnak
A honfoglalás nem úgy történhetett, ahogy azt eddig tanultuk – vezető régész a Vasárnapnak
Képesek vagyunk tudományos dogmákat felszámolni! – vezető archeogenetikus a Vasárnapnak
