Kell-e nekünk Fogtündér?
Nemrégiben óriási felfordulást okozott a családunkban egy kihullott tejfog – szegénykém ugyanis fertőtlenítés céljából ázott egy vizespohárban, mikor is szülői figyelmetlenségünk áldozatává vált, azaz véletlenül a lefolyóban landolt. Elsőszülöttünk érthető módon zokon vette a dolgot, hiszen már régóta készült rá, hogy az óvodai ballagásra kapott tejfogtartóba kerüljön mosolyának eddigi legékesebb darabja. A családi békét csak nagy nehezen lehetett helyreállítani, amiben szerep jutott némi vigaszdíjnak is – és több, a miénkhez hasonló történetnek.
Meglepő módon ugyanis ismeretségi körünkből hirtelen számos hasonló sztori került elő: többen voltak kénytelenek búcsú nélkül megválni nagy becsben tartott és véletlenül lefolyóba/kukába/gyomorba került és eltűnt fogacskáiktól – nem mellesleg kicsit megnyugodtunk, hogy nem csak mi vagyunk ilyen gondatlan szülők. Ugyanakkor azt is érdekes volt hallani, hogy egyesek felnőttként is mennyire élesen emlékeznek a dolog felett érzett fájdalomra, s volt olyan megható történet is, melynek legizgalmasabb részeként az ominózus rágószerv napokig vándorolt a delikvenssel az oviba, mint valami ritka relikvia.
A tejfog tehát érthető módon értéket képvisel tulajdonosa számára abban a korban, amelyben elhullajtja. Én is őrizgettem a sajátjaimat gyerekkoromban. A tejfog egy darabka belőlünk, valami, ami jelzi az idő múlását, előremutat a felnőtté válás irányába, elvesztése egyfajta beavatási rítus, amely ugyanakkor észrevétlenül repedést okoz gyermekkori sérthetetlenségtudatunkon. Valószínűleg így volt ez mindenkor, s így van ma is, amikor a piaci alapú jutalmazási rendszer befurakodott ezekbe az ősi szertartásokba, hogy megtanítsa gyermekünket arra, hogy az élet nagy történései mellé „valami jár”, nem értékelhető csak úgy, önmagában és önmagáért az, hogy fejlődünk, s szintet léptünk az élet rögös útján.
Node. Hogy jön ide a Fogtündér?
Tegye fel a kezét, aki csupán onnan értesült eme kedves kis mesebeli lény létezéséről, hogy Pistikének (gyermekünk jól fejlett óvodástársának, akinek már középső csoportban kiestek a fogai) hozott egy hiper-szuper transformerses robotot, ami villog és távirányítóval is mozgatható! (Vagy onnan, hogy a kétezres évek elején látta A vörös sárkány című amerikai horrorfilmet, amelyben Hannibal Lecter mellett megjelenik egy másik sorozatgyilkos is, mégpedig ezen a néven, Ralph Fiennes érzékletes alakításában…)
Tegye fel a kezét az, aki a gyermeke kérő és reménykedő tekintete ellenére úgy érezte, hogy ide nem fog jönni az a fránya tündér, hiszen már a Mikulás rejtélyes érkezését is elég nehéz kivitelezni, és a Jézuska ajándékainak teljesen logikus, égből való lejutására célzó kérdőjelekre is csak kisebb-nagyobb hazugságok árán tudunk épkézláb magyarázatokat adni. Tegye fel a kezét, akinek hiányzik, hogy ugrásra készen várja, mikor kell beszereznie valamilyen apró ajándékot annak függvényében, hogy gyermeke(i) elhullajtottak egy vagy két fogacskát, amelyet a párna alól kicsempészve kell honorálni a ded felébresztése nélkül!
Nem, természetesen ez nem hiányzik senkinek, de szülőként tudjuk, hogy mindaz a nehézség, amellyel gyermekünk boldogsága érdekében szembesülünk, eltörpül amellett, hogy mosolyt csalhatunk csöppségünk picike (jelen esetben kissé foghíjas) arcára. Ismételten megkérdeztem tehát, magamtól is: mi bajom volt akkor azzal a jóságos Fogtündérrel, miért kell szegény magzatomnak szégyenkeznie társai előtt, hogy bizony nálunk nem jár az a beste szárnyas jószág, nekünk bizony anya vesz néha apróságokat egy-egy hősiesebb fogászati beavatkozás jutalmául?
Kissé utánanéztem, lehet-e természetes viszolygásomnak a Fogtündér irányába más oka, mint saját lustaságom és a tény, hogy gyermekkorom traumatikus félelmeinek első helyén egy szintén foggal kapcsolatos lényecske, bizonyos fognyűvő manó szerepelt, akinek létezéséről mit sem tudtam addig a bizonyos napig, amíg vendégségben ki nem nyitottam egy kedvesnek tűnő mesekönyvet. Ezután a fogak megrontására szakosodott kis lény képe évekig kísértett, pedig köré nem épült olyan mendemonda, mint a fogacskák begyűjtésére fixálódott tündér köré, akinek eredetéről csak keveset lehet konyomozni.
Annyi biztos, hogy régebben nem volt ilyen jóságos szereplője a gyermekmeséknek, inkább ijesztegetésre használták: a kisett tejfog ugyanis egykor azért volt nagy becsben tartva, mert egyes kultúrákban úgy gondolták, ha nem rejtik el megfelelően, egy démon elragadhatja azt, s akkor a kicsinek is képes ártani. Ezért aztán a tejfog elrejtését számos módon próbálták kivitelezni: hol porrá zúzva megitatták szegény gyerekkel, hol egy egérlyukba dugták, hol cserépbe ültették vagy talizmánként őrizték tovább. Mindenesetre azt homály fedi, hogyan is lett a gyermekeket elragadni képes gonosz boszorkányból ajándékozó jóságos tündér. Ám hogy a mítosz eredete mind a mai napig ott motoszkál a háttérben, számos mese- és horrorfilm e néven elhíresült szereplője bizonyítja.
Természetesen rajtunk múlik, hogy ezt az egészet hogyan interpretáljuk a gyermekünknek, de az biztos, hogy a mi kultúránkban, a Kárpát-medencében a tejfogak gyűjtésének hagyománya volt egészen a közelmúltig. És akárki akármit mond, engem ez az egész kicsit emlékeztet arra, amit ma a Halloweennal teszünk: beengedünk egy halálkultuszra épülő amerikai szokásrendszert anélkül, hogy tudnánk, mi az eredeti jelentése (érdekes módon ott is a gyermekek démonok általi elragadásának eszköze volt a töklámpás), a szórakoztatás és persze a kereskedelmi haszon reményében.
Ebből a nézőpontból vizsgálva a kérdést, nem hiszem, hogy vesztettünk, sőt, inkább nyertünk azzal, hogy az okkultista tanok habjaiból Vénuszként kiemelkedő Fogtündért nem engedtük berepülni gyermekeink hálószobájába és ártatlan álmaiba…
Czefernek Léna
