Ha áruba bocsátjuk a női testet, ne csodálkozzunk, ha akad rá vevő

Állandó diskurzus folyik a médiában a test, azon belül pedig a női test körül: hol a testszégyenítés ellen emelik fel a hangjukat harcos hangok, hol a soványság kultuszát kifogásolják egyesek, máskor pedig címlapos meztelenséggel hirdetik a szabadságot s a szépség egyetemességét. Vita van az édesanyák szülés utáni alakjáról, a szoptatás nyilvánosságáról és a celebek bikinis fotóiról is. Csupán azt felejtjük el, bármelyik oldalon is állunk, hogy mindez egy dologra fókuszál, s éppen azt domborítja ki, ami ellen küzdeni szeretnénk: a külső értékek dicsőítését és a test tárgyiasítását. Ha pedig bármilyen ideológia vagy üzleti cél érdekében áruba bocsátjuk a női testet, ne csodálkozzunk, ha akad rá vevő...

Nem célom a Schobert Norbi kijelentéséről sikeresen lezárult vitát újra nyitni. Azt hiszem, mindenki örül annak, hogy a fitneszceleb ostobasága nyomán keletkezett médiahullámok elcsitultak, s az állóvízbe dobott kő jó mélyre süllyedt a testkultuszt előtérbe helyező világunk tengerében. Ám a napokban több olyan médiamegjelenéssel is találkoztam, ami azért gondolkodtatott el, mert bármennyire is szeretnék elmenni a jelenség mellett, képtelen vagyok: a test, mégpedig kiemelten a női test tárgyiasítása még akkor is zajlik, ha valaki éppenséggel mellét verve, hatalmas zászlókkal hirdeti az ellenkezőjét.

Hogy mire is gondolok? Csak nagy vonalakban idéznék fel egy Instagramon zajló vitát arról, hogy az édesanyák szülés utáni alakját kifogásoló fitneszguru által kiváltott felháborodásnak létezik ellenpólusa is: mégpedig amikor egy anyukának azért szólnak be, mert arra büszke, hogy sikerült megőrizni lányos vonalait a gyermekvállalás során. Szinte mindegy tehát, hogy valaki a génlottó melyik oldalán kapott jó vagy éppen rossz szelvényt: mindig találhatunk ürügyet arra, hogy hozzáállását vagy éppen testalkatát kifogásoljuk. A testszégyenítés létező jelenség, és nem kímél senkit, akárhol is áll meg a mérleg nyelve, mikor rááll. Ám arra kevesen gondolnának, hogy

a női test „felszabadítását” az ítéletek alól talán nem éppen ott kellene kezdeni, hogy meztelenre vetkőztetjük és közszemlére bocsátjuk.

A napokban például egy női magazin jelent meg címlapján egy fiatal magyar színésznővel – meztelenül. A hölgy saját bevallása szerint nem egy Monica Belluci, de elfogadja önmagát, és a lap szerint is az a cél, hogy szembehelyezkedve a mai áramlatokkal, azt hirdessék: náluk a kerekesszékes és a százkilós nő is szépségének teljességében van bemutatva.

De nézzük csak meg, mi történik valójában egy olyan világban, ahol még a magát konzervatívnak nevező lap is azzal próbálja meg növelni oldalmegtekintéseinek számát, hogy beszámol minden jelentéktelen celeb közösségi médiában megjelenő bikinis fotójáról.

A probléma ott kezdődik, hogy a jószándékú önfelvállalás és a népszerűségre törekvő meztelenség látványra nem igazán különbözik egymástól. Biztos, hogy kattintani fogják, biztos, hogy mindenkinek meg lesz róla a véleménye és a képen szereplő így vagy úgy, de kiszolgáltatottá válik. Mert a meztelenség bizony nem öltöztet. Hiába vagyunk szépek és fiatalok:

az online térben csupán egy testté válunk, egy értékes vagy kevésbé jól menő árucikké, amely holnapra lecserélhető.

Alapvetően nem azzal van a baj, hogy valaki büszke a kinézetére, vagy éppen szeretné elfogadni azt, ahogy az évek során a teste megváltozott, netalán segíteni azoknak, akik küzdenek az magazinok photoshoppolt modelljei által ránk kényszerített tökéletesség nyomásával.

A baj magával a meztelenséggel van, amelyre semmi szükség ehhez a küzdelemhez.

Ám egy pucér testre – valószínűleg a marketingesek ügyes fogásainak hála – egyre nagyobb a kereslet. És sajnos sokan felülnek ennek.

De miért is kellene nekem (vagy bárkinek) bizonygatni azt, hogy egy-két (esetleg több) gyermek világra hozatala után, ne adj’ Isten, valamilyen betegséggel küzdve, vagy éppen magánéleti krízis közben is ugyanolyan értékes és szép lehetek, mint az a celeb, aki egész nap azzal foglalkozik, hogy testét tökéletesítse, igénybe véve ügyes sebészorvosok és tehetséges grafikusok segítségét a végeredmény eléréséhez?

És itt a titok, a válasz ugyanis az, hogy nem kell bizonyítani. Nincs rá szükség, mert ezzel csak beállunk egy olyan sorba, amely a semmibe visz. A futószalagon kínált, instant és eladható látvány világába. Egy olyan világba, ahol a nők értékét azon mérik, le tudott-e fogyni a szülés után, jól néz-e ki még ötven évesen, csinos-e a kerekesszékben is. Egy olyan világba, ahol a szoptató anyát szólják meg az utcán, nem pedig a bikinis plakátot távolítják el, amely túl sokat láttat.

Egy olyan világba, ahol a tinédzserkori anorexia egyre növekvő méreteket ölt.

Emberi értékekről, szeretetről, egymáshoz tartozásról egy szó sem esik, amikor a test van a fókuszban. Nem is tud, hiszen vizuális lények vagyunk, kár tagadni. Persze nem szeretnék álszent lenni, minden nő szeret csinosan felöltözni és tetszeni. Nincs is ezzel semmi baj.  A baj akkor történik, ha elfelejtjük, hogy a meztelenségünk és a testünk csakis a miénk. Hát nem erről szólnak azok az ismeretterjesztő cikkek, amelyek a gyermekkori zaklatás megelőzésében szeretnének segíteni? Hogy tanítsuk meg a gyermeknek a fehérnemű-szabályt? Nagy kár, hogy a felnőttek minden más fórumon egészen mást kommunikálnak…

 

Czefernek Léna

A szerző a Családháló rovatvezetője.

 

Kiemelt képünk forrása a Pixabay.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!