A legsötétebb nap a Hortobágyon
A kommunista hatalomátvétellel megkezdődött a korábbi rendszerek vélt vagy valós híveinek elszámoltatása és megfélemlítése. Az MKP ellenségkeresése minden társadalmi réteget érintett. Mindenféle indok nélkül bárkire rá lehetett sütni az ellenség bélyegét.
1950-re a rendszer ellenségképének középpontjába az önálló földterülettel és közösségi tekintéllyel rendelkező nagygazdák, vagyis a „kulákok” kerültek. Elhurcolásukkal egyidejűleg megkezdődött magának a paraszti-falusi társadalomnak a megtörése (beszolgáltatások, megfélemlítés, tsz-agitáció stb.).
1950 nyarán Ausztria-Jugoszlávia határsávjából a megbízhatatlannak vélt, osztályidegennek titulált személyeket, családokat Hortobágyra hurcolták. Az ürügy gyakorta az ellenséges szomszéd országokkal való „összejátszás”, „kémkedés” volt.
A kényszerlakhelyre telepítés méretét mutatja, hogy csupán 1950. június 23-a éjszakáján hat megye (Bács-Kiskun, Baranya, Csongrád, Somogy, Zala, és Vas) 230 településéről mintegy 2000-2100 főt hurcoltak el.
Az elhurcolással megvárták a gabona és a búza betakarítását, és csak utána kezdtek neki a – többnyire kuláknak minősített – célszemélyek és családjainak izolálásának. 
A kitelepítés az ÁVH irányítása mellett, a legnagyobb titokban örtént. Éjfél után a karhatalom fegyveresei körbevették az elhurcolással érintett települések határait, majd megkezdték a családok összegyűjtését. Leggyakrabban a családfőt a községházára vitték, ahol megkapta a kitelepítési végzést, mely az esetek többségében az egész családra érvényes volt. Gyakran előfordult, hogy a listán nem szereplő – a családoknál éppen vendégségben lévő – személyeket is elhurcolták.
A kitelepítéseket tehát az ÁVH irányította, de fontos szerepet kaptak benne a rendőrök, valamint azok a politikailag megbízható helyi személyek, akik tapasztalataik, helyismeretük által kiszolgálták és segítették a hatóságok működését.
A kitelepített családok hozzávetőlegesen egy órát kaptak, hogy a legszükségesebb használati eszközeiket összecsomagolhassák. Minden más ingó és ingatlan értékük örökre odaveszett.
A június 23-ai kitelepítés teljesen váratlanul érte a magyar vidéket. Hatására többen igyekeztek a határsáv településeiből, falvaiból – földjeiket hátrahagyva – menekülni a további állami terror elől. Mások a nyomásnak engedve beálltak a helyi termelőszövetkezetekbe.
Az elhurcolt családokat vonatokkal szállították az Alföld pusztáira, ahol embertelen körülmények fogadták őket. 
A kitelepítettektől személyi irataikat elvették, megsemmisítették, és a hatalom számára nem létező személyekké nyilvánították őket. A családokat a Hortobágy és a Nagykunság használaton kívüli majorjaiban tartották fogva – mindenféle bírósági ítélet nélkül – és a helyi állami gazdaságokban dolgoztatták őket. 1950 nyarán hét zárt tábor működött, de mivel az ÁVH folyamatosan szállította a „rendszer ellenségeit”, a táborok száma hamarosan tizenkettőre emelkedett.
A fogvatartottak mindenféle ellátás nélkül, juhhodályokban, istállókban, magtárakban kerültek elhelyezésre. A táborok vízellátása akadozott, tisztálkodási lehetőség, egészségügyi ellátás nem volt. A napi, igen gyenge tápértékű élelemről a helyi állami gazdaság gondoskodott – de nem ingyen, hanem az elvégzett munka fejében. Így a munkaképtelen gyerekek, betegek és aggok ellátását a táborlakóknak kellett megoldaniuk.
Több mint 560 településről történtek elhurcolások.
Hamarosan már nemcsak a határsávokból, hanem az ország teljes területéről történtek kitelepítések. Kibővült a hatalom által likvidált társadalmi csoport is: a vidéki, kisvárosi polgárság és értelmiség is egyre nagyobb számban került az alföldi zárt táborok világába. 
Az elhurcolások több cél szolgáltak, egyrészt rabmunkaerőt biztosítottak az állami mezőgazdaság részére, melynek segítségével megkezdődött a Hortobágy szocialista tájátalakítása (rizs és gyapotföldek stb.). Másrészt az elhurcoltak ingatlanjait, vagyontárgyait a helyi párt, kollektíva és azok tagjai kapták meg. Harmadrészt fontos célt szolgált a társadalom megfélemlítése is, így azokon a településeken, ahonnan az elhurcolások történtek, a megfélemlített lakosság könnyebben mondott le földjeiről a megalakuló TSZCS-k számára.
A nagykunsági és hortobágyi zárt táborokat Nagy Imre minisztersége alatt, 1953 őszén szüntették meg, ekkor a kitelepítettek elhagyhatták a pusztákat. Ugyanakkor ingatlanjaikat, földjeiket, ingóságaikat sohasem kapták vissza, a nagyvárosokba nem költözhettek, végzettségüknek megfelelő munkát nem végezhettek. Az elhurcolt családok gyermekei nagy nehézségek árán, sok éves késéssel tudtak csak továbbtanulni, új életet kezdeni.
Az közel 10 000 elhurcolt személy a rendszerváltoztatás után sem részesült semmilyen kártérítésben, anyagi ellenszolgáltatásban.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: Naplemente a Hortobágyon (Forrás: Flickr.com)
Aki a politikai rendőrségnek nem tetszett, internálótáborba került – Bank Barbara a Vasárnapnak
Aki a politikai rendőrségnek nem tetszett, internálótáborba került – Bank Barbara a Vasárnapnak
Aki a politikai rendőrségnek nem tetszett, internálótáborba került – Bank Barbara a Vasárnapnak
