Ungváry Zsolt: A tagadás szelleme

Gyermek- és kamaszkoromat egy olyan világban éltem, ahol hivatalosan nem is létezett ellenzék, ezért kétségtelenül vagány dolognak (sőt kifejezetten illegálisnak és veszélyesnek) számított „ellenzéki”-nek lenni. Ez azonban az elnyomott magyar nemzet ötszáz éves hagyománya volt: általában az ellenségeink uralkodtak fölöttünk. Bele is tunyultunk kissé a tét nélküli szabotálásba, amikor a hatalom kigúnyolása, az adófizetés negligálása erénynek számított.

Aztán 1990-ben hirtelen azon kaptam magam, hogy kormánypárti lettem, amit bizony szokni kellett. Ugyanakkor érdekes volt látni, hogy a hatalom hozhat olyan döntéseket, amikkel egyet tudok érteni. Sokan azonban, akikről azt hittem, hozzám hasonló elveket vallanak, ugyanazzal a vehemenciával szidták a demokratikusan választott keresztény-nemzeti kormányt, mint korábban a megszállók által a nyakunkra ültetett kommunistákat. És továbbra is büszkén hirdették, hogy ők nem alkusznak, ők mindig minden rendszerrel szemben ellenzékiek lesznek.

Csakhogy aki mindig ellenzéki, annak nincsen koherens világképe. Az mindig csak rombol, gáncsol, és soha nem épít.

Elveti a hatalom jogát az ország irányítására, szerinte a politikusok definíció szerint mind gazemberek. Az ilyen személy – még ha tagadja is – szükségképpen anarchista.

Ennek egyik specifikusan hazai továbbgondolása az is, hogy minden rossz, ami magyar. Termék, szolgáltatás, ember. Hofi Gézát sok helyütt még ma is kultusz övezi, pedig pontosan ezt tette ő is; műsoraiból egy lepusztult, esélytelen, irigy, egoista társadalom néz vissza ránk, ahol mindenki kisszerű, gyűlölködő, ostoba. Látszólag még a hatalmat is ostorozta („hivatalos” ellenzékiként, aki Jászai Mari-, Érdemes és Kiváló Művész-díjakat kapott, Szilveszterkor pedig főműsoridőt 5-6 milliós nézettséggel), holott éppen magát a politikai rendszert, a hatalom tényleges birtokosait sosem bírálta; ha „be is szólt” valami párttitkárnak vagy haszonélvezőnek, mindig az embert állította pellengérre, sosem a rendszert. Az istenadta nép pedig röhögött azon, hogy nyilvánosan lehülyézik. (Ennek korszerű megnyilvánulása pl. P.G. karikatúrája a Népszavában, amelyben a trianoni Magyarország lesüllyed a föld alá, és a környező országok hívására azt feleli, nem akar felemelkedni…)

Kételkedni persze néha szükséges, mert ez a fejlődés záloga.

Akinek először eszébe jutott, hogy megfőzze az ételt, hogy kerekeken gördítse az eddig csúsztatott tömeget, hogy felboncolja a holttestet és megismerje a belső szerveket, az mind szembement az addigi szokásokkal és tekintéllyel. Így szerencsére vannak gyógyszerek és védőoltások, császármetszés és inzulin, elektromos áram és fűtés.

Erkölcsi kérdésekben viszont nincs helye kételkedésnek, „ellenzékiségnek”. Ez megszabott – az Isten belénk oltotta, de a biztonság kedvéért le is írta a Tízparancsolatban. Ha ebben elkezdődik a kételkedés (mint ahogy látjuk ennek jeleit), az csak a legfőbb ellenzékinek, a legfőbb tagadónak fog tetszeni, ahogyan Az ember tragédiájában Madách Lucifere megfogalmazta: „Hol a tagadás lábát megveti, világodat meg fogja dönteni”.

Ungváry Zsolt

Kiemelt képünk forrása: Pixabay.