Egy élet a hívek szolgálatában – Példaképünk Forrai Tamás jezsuita szerzetes

Forrai Tamás jezsuita szerzetes neve nem csak Magyarországon, de a határokon túl is ismert. Éveken át a miskolci Fényi Gyula Jezsuita Gimnázium igazgatója volt, majd a magyarországi jezsuita rend provinciálisává választották. Nevéhez fűződik sok más mellett az Igen című újság elindítása és a Faludi Ferenc Akadémia létrehozása is. Jelenleg hazájától távol, de a magyarok szolgálatában, Torontóban él, a Szent Erzsébet plébániát igazgatja és vezeti a helyi magyar katolikus közösséget. Hivatásról, nevelésről, a koronavírus hatásairól beszélgettünk vele.

– Hogyan talált önre a szerzetesi hivatás, és miért éppen a jezsuita rendhez csatlakozott?

– Először a papi hivatásra való indíttatást tapasztaltam meg, még az egyetemi éveim alatt. Úgy éreztem: Isten vezet, lépésről lépésre. Gyengéden mutatja a lehetséges utat, és várja a válaszomat. Én meg újra és újra rácsodálkoztam, hogy ez jó, ez az enyém! Hálás vagyok ezért és máig meg is határozza istenélményemet. A szerzetesség felé tett lépés már egyértelműbb volt. A szemináriumban sokat beszéltünk papi ideálunkról és sokszor kimondtuk, hogy a közösség mennyire fontos támasz a hit megélésében és átadásában. Számomra innen indult el a keresés: melyik közösségben érzem meg ehhez a hívást? Ez éppen a rendszerváltás évében történt, ekkor tudatosan kerestük fel az újrainduló közösségeket. Közülük

az fogott meg a jezsuitáknál, hogy nagyon mély, örömteli szabadságot találtam náluk abban, ahogy Istenre figyeltek.

Akinek mond valamit Vácz Jenő atya emléke, az tudja, hogy például nála ezt mennyire meg lehetett tapasztalni.

– Nagyon beszédes papi jelmondata… Mit jelent az ön számára?

– Nagyon sok olyan, főleg szentírási szöveg van, ami motivált régen vagy most. Talán az egyik ilyen meghatározó, korai szöveg Mikeás prófétától, ami diakónusszentelésemnek volt meghatározó élménye: „Mit kíván tőled az Úr: Semmi mást, mint hogy váltsd tettekre az igazságot, szeresd hűségesen, és járj alázatosan a te Isteneddel.” (Mik 6,8) Hogy ez mit jelent, kell-e magyarázni? Azt jelenti, hogy mennyire egyszerű, konkrét, személyes a hit útja… Azt, hogy

amint a tanítványoknak, nekem, nekünk is „csak” Jézus oldalán kell haladnunk, és akkor lépésről lépésre, napról napra világosabb lesz az út, tisztulni fog a szív.

Forrai Tamás SJ szentmisét tart a cserkészeknek Fillmore-ban. Forrás: Forrai Tamás SJ

– Hat éven át a magyar jezsuiták provinciálisa volt. Milyen kegyelmek és nehézségek jellemezték életének ezt a korszakát?

– Egy közösség vezetői szolgálata mindig különleges kegyelem! Egyszerre tapasztalod meg benne a különleges közelséget és persze a „hivatalból” eredtő fájdalmas távolságot is. Hálás vagyok azért, hogy a hosszúra nyúlt rendszerváltás és újrakezdés folyamatát zárhattam le, hogy ebben az időben fordíthattam közösségünk figyelmét a jövő felé. Jó volt megtapasztalni azt a szabadságot, amiben megfogalmazhattuk azt, hogy miben látjuk rendi karizmánk igazi felajánlását a konkrét hazai viszonyokban.

A „megkülönböztetés” mint imádságos reflexió és döntés, nekünk, jezsuitáknak nagyon kedves: ezt élhettem át és azt, ahogy ezzel tudtak élni a rendtársaim. A legszebb tapasztalok talán a rendtársak egyéni kísérésében adódtak, ahogy láthattam és néha talán segíthettem növekedésüket, elköteleződésüket. A legnehezebb pedig az volt, ha azt kellett éreznem, hogy valami megakadt ebben a növekedésben, és nem tudunk segíteni…  Úgy éreztem, jezsuita közösségünk és szolgálatunk tud egy irányba haladni, tudunk együtt célokért lelkesedni. Tudtunk szabadon és reálisan új feladatokat megtalálni és vállalni. Megújultak, megerősödtek a hazai együttműködések az egyházon belül és azon kívül is – ennek volt szép példája a roma egyetemi szakkollégiumok hálózatának felépítése. Új formában kezdtünk el kapcsolatot építeni külföldi jezsuitákkal – s ami számomra fontos: a szomszédos népek jezsuitáival. Ez nagyon szabad és kreatív időszakként él az emlékeimben.

– A közösséget pedagógusként is hosszú éveken át szolgálta. Miben látja korunk kihívásait a tanárok, diákok szempontjából?

– Életem csodaszép tizenkét éve köt a tanításhoz – első szolgálatomhoz –, de az később, más feladataimban is közel maradt hozzám.

Jó volt látni a növekedést a fiatalokban! Azt, ahogy egy tanári közösség együtt gondolkodik arról, mikénts segítse ezt a növekedést és ki, mivel tud ehhez hozzájárulni.

Miskolci gimnáziumunk tudatosan modellező közösséggé akart válni a hazai oktatásban. A szabadon választható órák széles sora, az ezzel párhuzamos, erős nevelés és oktatás, vagy a nálunk elkezdett közösségi szolgálat: mindennek volt számomra kedves gyümölcse.

A kihívás talán már ezekből is adódik: a „nevelés” egyre kevésbe marad része az „oktatásnak”.

Egyre nehezebb egy valóban „együtt lélegző”, együtt reflektáló tantestületet elképzelni. Egyre jobban hiányzik a támogatott tanári szabadság, ahol a valódi kreativitás lehetséges.

Forrai Tamás SJ szentmisét tart hívek nélkül a Szent Erzsébet templomban, Torontóban a koronavírus idején. Fotó: Kralovánszky Balázs

– Az ön kezei közül került ki az Igen újság, illetve önnek köszönhetően jött létre a Faludi Ferenc Akadémia is. Ezek mind az egyházi közösségen belül születtek meg, de mégis a világ felé nyitottak… Miért érzi fontosnak az ilyen jellegű szerepvállalásokat? 

– Oh, ezek is mind közös munkánk szülöttei voltak! Az Igen újság egy, a rendszerváltás előtt már létező egyetemi pesti katolikus klub körül formálódott azokban a lelkes, de zavaros időkben. A Szent Ignác Szakkollégiumot közvetlenül az első szabad választás után indítottuk azért, hogy egy hiteles, képzett, sokoldalú keresztény értelmiséget tudjunk megerősíteni és tagjait közössééggé formálni. A Faludi Ferenc Akadémia a kilencvenes évek közepén azért indult, hogy kitágítsuk e szűkebb kört és rövidebb képzési programokkal rugalmasan válaszoljunk az aktuális társadalmi lehetőségekre, így például az akkor megnyílt helyi média területén.

Így mindegyik közösség valóban azt szolgálta, hogy a hitünkből származó értékeket elvigyük az egyházon kívüli társadalomba és felkínáljuk.

Változást csak társakkal tudunk előmozdítani. Jezsuita életünk, de hiszem, hogy egyszerűen az evangéliumi életünk alapvető küldetése ez.

– Jelenleg a torontói magyar közösség elöjárója. Milyen kihívásokat tapasztal a szolgálatában, távol a hazájától? Milyen örömöket él meg?

– A távolból még jobban átélem, hogy mennyire fontos számomra hazám és Európa! Ráadásul adódik az alapvető kihívás: mivel nem akarom elhagyni hazámat, ezért nagyon nehéz igazán mélyen, ítéletmentesen, szeretettel megérteni és elfogadni azokat, akik bármiért is, de valamikor azt a döntést hozták meg, hogy itt kezdenek új életet. Ez komoly tanulási folyamat számomra is. Az örömök azonban azonosak: amikor azt érzem, hogy hitem megosztása és a lelki támasz segíteni tud az ottani szétszóratásban élőknek.

A diaszpórában élők nagyon változatos közösséget képviselnek, sok helyi különbséggel és nagy megosztottsággal. Nagyon lényeges szempont, hogy annak idején ki miért hagyta el hazáját. Ami sajnos azonos bennük, hogy fokozott gyorsasággal olvadnak be, szóródnak szét, veszítik el hitüket és kultúrájukat. Aki itt kezdi el iskoláját, az már nem lesz magyar anyanyelvű. De végül is ezt választották az eljövetellel. Azzal, hogy most megy el az erős ötvenhatos generáció, hatalmas űr keletkezik a közösségben, sok minden recseg-ropog.

Úgy érzem, hogy egy rendkívül fontos és kritikus időszakban vagyunk, amikor talán még lehet ezen alapokra új „falakat” építeni.

Sajnos, kevés itt is a komoly reflexió, az önkritikus szembenézés a valósággal és a kreatív, megújító gondolat, kitartó építkezés. Pedig enélkül nem fog menni. Mit tanulhatunk? Talán az apró kisebbség heroikus küzdelmét azért, hogy ellenálljon a beolvasztó, külső nyomásnak. Valóban tiszteletre méltó azon családok odaadása, akik próbálnak értékeket megtartani és közben mégis új életet, egzisztenciát is teremteni. Tanulhatjuk azt, hogy e küzdelemben egy-egy elkötelezett ember élete csodát tehet. Főleg, ha ehhez még társakat is talál.

Forrai Tamás SJ Torontóban áldoztat a koronavírus idején. Fotó: Kralovánszky Balázs

– A koronavírus idején a torontói Szent Erzsébet plébánián példamutató összefogással segítették az időseket, rászorulókat. 

– Szép volt az az összefogás, ami hosszú heteken át segítette főtt étellel az otthonaikba szorult, sokszor magányos, kevésbé tehetős idősebb korosztályt. Tanulságokat még talán korai megfogalmazni, hiszen a vírus még velünk van, de a félelem bénító, tragikus hatása volt talán az első, amit megtapasztaltunk. A másik az volt, hogy mennyire érzéketlenek tudnak lenni a döntéshozók az ember alapvető szociális, közösségi szükségleteivel kapcsolatban. Megdöbbentő itt látni, hogy a hivatalos indoklásban az alkoholt árusító üzlet „létszükségletnek” számít és ezért folyamatosan nyitva is tarthatott, míg egy egyházi közösségnél, templomnál ez fel sem merülhet…

Talán ez megint egy fontos tapasztalat:

a krízis azt hozta elő mindenütt, ami már ott volt korábban is a mélyben. A nálunk elhúzódó karantén – úgy látom – tartós és mély rombolást fog itt okozni közösségeinkben.

Annyira beleoltották az emberekbe a félelmet és annyira szigorúak a korlátozások, hogy ez meg fogja tizedelni az itteni diaszpórát. Az elmúlt hónapok a kármentéssel teltek, próbáltuk az online térbe átterelni a lelki és közösségi élet egy részét. De ez csak felületes, időleges megoldás. Közösségeink szálai annyira gyengék, olyan sok ellenszéllel kell megküzdeni, hogy a rombolás szerintem nagy lesz. Ráadásul itt nagyon világos, hogy nem lesz visszatérés a „normálisba”, a régibe. Valami olyan új világba „estünk be”, amire nem vagyunk felkészülve és ami alapvetően nem emberi, nem közösségi. Az a világ, ami a „távolságtartásra” épít tartósan, az emberi kultúra, sőt az ember belső vágyának legmélyebb rétegét rombolja szét.

Atomizál.

Próbáljuk keresni a válaszokat, de ezek függenek attól, hogy mit vesznek el tőlünk.

 

Gyöngy-Pethő Krisztina

Kiemelt képünk forrása: Fotó: Forrai Tamás SJ