Válság idején ünnepelni?!
Miután idén március tizenötödike lényegében elmaradt, és így az ország – minden lélegeztetőgép-egyenértékben számoló liberális örömére – megspórolta a Nemzeti Múzeum előtti ünnepség hangosításának költségét, mostanra kiderült: augusztus huszadika a tervek szerint meg lesz tartva. Tűzijátékostul, 4 kilométeren, hogy ne zsúfolódjon egy helyre a tömeg, és háromnapos rendezvénysorozatostul, hogy lehessen jönni-menni, turizmust felpörgetni.
Hallatszik is a felháborodás: válság van, mire való ez a pazarlás az ünnepléssel, hisz árát szét lehetne osztani a szegények között, meg hát egyébként is,
milyen ember az, aki madarakat stresszelve ünnepel – nagyjából ennyiben lehet összefoglalni az ellenzéki reakciókat.
Melyek, attól tartok, falsak. Ott kezdődik, hogy aki 2020 első óráit a főváros valamely magaslati pontján töltötte, az jól láthatta, amint Budapest progresszív népe szanaszét tűzijátékozta az újévet – önszántából, saját szórakoztatására, égetve a pénzt, mintha nem lenne holnap. És nem precízen kijelölt, 30 perces időkeretben, hanem egész éjjel és még azon túl is, magasról téve minden rémült madárra.
Amit a főpolgármester egyébként feltehetőleg megakadályozhatott volna, hisz ha a kereszténydemokrata tatai önkormányzat megoldotta a tűzijátékstopot, akkor a dolog egy progresszív zöld számára se lehet kivitelezhetetlen az ún. klímavészhelyzet idején, de a jelek szerint a szilveszteri öncélú pirózás nem akkora gond.
Csak a nemzetet ünneplő, közösségi élményt jelentő, országimázst fényező tűzijátékot kell ekézni.
Augusztus huszadikának persze valóban nem a tűzijátékról kellene szólnia, hanem sokkal inkább a Szent Jobb-körmenetről (amelyet tavaly egyébként pont ugyanaz a DK-s influenszer gyalázott közönséges módon, aki most a tűzijáték elhagyásáért küzd, micsoda véletlen egybeesés). A tűzijáték-ellenes kezdeményezésekben azonban efféle lelki síkokról szó sincs: spóroljunk, költsünk másra, találjunk ki valami újat – ennyi volna az alternatíva.
A „nem dobhatunk ki több százmillió forintot ünneplésre” jellegű háborgásnak az is különös ízt ad, hogy a nemzeti ünneppel pontosan egyidejűleg, augusztus 14. és 23. között meg lesz tartva a Pride Fesztivál, felvonulásostul, szivárványpartystul, amivel ugyanazon progresszíveknek semmilyen problémájuk nincs. Nem látok semmiféle írásművet LMBTQ-éktól, amely kérné a Pride szervezőit, hagyjuk idén ezt a dolgot. Annyi a szegény ember – mindenféle kínai boák vásárlása és teherautók bérlése helyett adjuk már azt a pénzt a rászorulóknak. Kibírjuk egy évig prájd nélkül. Nem, ilyen kezdeményezés különös módon eddig nem indult.
Talán azért, mert a lelke mélyén még a legdemagógabb progresszív is tisztában van a ténnyel: nem attól lesz kevesebb munkanélküli és nem attól derül fényre a haza, ha nem ünneplünk. Márpedig ha a rituális prájdra szükség van ahhoz, hogy az érintett társadalmi csoport érezze az összetartozását, megünnepelje elért eredményeit és kifejezhesse büszkeségét, akkor talán belátható, hogy
egy 1020 éves állam sem lárpúrlár pénzkidobásiból ünnepli meg születésnapját a hagyományoknak megfelelően egy olyan időszakban, amikor nem árt rádöbbenni, mi mindent élt már túl ez a nemzet.
Az augusztus 20-i tűzijáték egy főre eső költsége egyébként rendre 22 forint körül alakul – nem éppen az a nagyságrend, amibe belerokkan az államháztartás, vagy amelynek segélyként történő szétosztásával (600 forint/munkanélküli) beköszöntene az egyetemes jólét korszaka. Mindenesetre ha a költségvetést féltjük az ünnepléstől, egyszerű a megoldás: részt kell venni az ünnepségeken, és utána be kell valahova ülni. A megtépázott vendéglátóiparnak is munkát adunk, áfánkból az állam is visszakapja az ünnepségek ránk eső költségét, és még ünnepeltünk is. Részemről a Szent Jobb-körmenet után tervezek elfogyasztani egy fagylaltot a haza egészségére.
Francesca Rivafinoli
Kiemelt képünkön tűzijáték a Duna felett Budapesten a nemzeti ünnepen, 2019. augusztus 20-án. Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd.
