Te mit csináltál először a veszélyhelyzet feloldása után?
Miután több ismerősöm és néhány híresség is kiírta a Facebook oldalára, engem is foglalkoztani kezdett a gondolat: vajon az emberek mit csinálnak először, miután a döntéshozók visszavonták a veszélyhelyzet szigorú intézkedéseit? A kérdés persze kissé költői, hiszen az összes korlátozás még nincsen feloldva, s a vírus sem szűnt meg, így csak lassan lehet visszatérni a régi kerékvágásba. Ám azért az mindenképpen elgondolkodtató, hogy a nagy, tömeges kirajzás egyelőre elmaradt.
Ennyire óvatosak lennénk? Még nincsenek meg a lehetőségek arra, amire valóban vágyunk? Vagy inkább csak arról van szó, hogy valami olyan békét és lehetőséget találtunk az otthonainkban, amit nem szeretnénk hirtelen elengedni?
A mintegy két hónapos bezártság mindannyiunkat arra ösztökélt, hogy kicsit újraértelmezzük eddigi életünket. A kényszerpihenő egyik pozitív hatása lehetett, hogy a folyamatosan érkező külső ingerek felől kicsit elkezdtünk befelé fordulni; a világ, az ismeretlenek és félismerősök helyett a családunkra, vagy a tőlünk külön élő szeretteinkre odafigyelni. És ami még fontosabb: megtalálni a bezártság alatt is elérhető apróságokban az élet örömeit.
Amikor a gyerekek végre kimehettek a játszótérre, este az ima után megjegyezték, hogy nekik milyen csodálatos életük van. A bezártság alatt egyszer sem panaszkodtak, hogy nem láthatják a barátaikat, nem találkozhatnak a nagyszüleikkel, nem mehetnek libegőzni, amikor szeretnének. Elfogadták az új helyzetet, élték a kis életüket. És most, amikor lehetőségük nyílt egy szeletet a „régiből” visszakapni, egy teljesen hétköznapi, apró szeletet, úgy érezték – tökéletes minden.
Nekem személy szerint erősen el kellett gondolkodnom rajta, mit is csináltam másként a zárlat feloldásakor, mint az elmúlt két hónapban. Aztán bevillant – szombaton este, közvetlenül azután, hogy a fővárosra vonatkozóan is visszavonták a szigorú korlátozásokat, végre bementem a templomba egy rövid imára. Rövidre, mert épp záróra volt, és a plébános már a kulccsal az ajtóban várta a távozásomat – pedig órákig tudtam volna még maradni.
Czefernek Léna
Kiemelt képünk forrása Pixabay
