Paradicsomihoz közeli állapotba kerülünk a dicsőítés során. lyenkor nem létezik önzés, nincsenek földrehúzó érdekek; létezésünknek ezt a legszabadabb formáját Krisztus keresztáldozata és feltámadása szerezte meg számunkra. Érdemes ezért a dicsőítést gyakorolnunk. Kocsis Fülöp érsek-metropolita szerint leginkább közösségben, az egyházzal együtt jó ezt megtennünk, hogy ne veszítsük el ezirányú lelkesedésünket.
„Tudunk kérni, bűnbánatot tartani, hálát adni, dicsőíteni. Bár a sorrendet az utóbbival kellene kezdeni” – Kocsis Fülöp érsek-metropolita meglátása szerint a dicsőítésnek kell elsőbbséget adnunk minden Istenhez fordulásunkban.
A görögkatolikus püspök kijelentését azzal indokolja, hogy a dicsőítés teljesen önzetlen, ezért ez az imádság legtisztább módja; a többi háromban valamiképpen érdekelt az ember is, a dicsőítés azonban egyedül önmagáért van, pontosabban egyedül azért, akit illet. A tiszta szeretetet fejezi ki, amely mentes minden érdekektől – önzetlen.
Az Istenkapcsolatunk is a dicsőítésben a legtisztább.
Olyan emberekként vagyunk ekkor jelen, mint amilyenekként a Teremtő bennünket eredendően elgondolt. A megváltottságunkat élhetjük át ilyenkor, amelyet Krisztus feltámadás hozott el nekünk – fogalmaz az érsek.
Egyedül nagyon nehéz kitartanunk a dicsőítésben, hamar belefárad az ember – teszi hozzá Kocsis Fülöp, aki szerint az egyszemélyben végzett dicsőítésből hamar elveszik a tűz, elfogynak belőle a szavak, kapaszkodó nélkül marad az ima. Közösségben azonban ez egészen másként van: egymástól vesszük át a szót, egymástól tanulunk, egymást biztatjuk, hogy bele ne fáradjunk. Az egyház imája ilyen:
hirdetésa szentek, sőt az angyali seregek is bekapcsolódnak,
csak hagyni kell, hogy magukkal ragadjanak minket a tiszta dicsőítésben.
Forrás: Görögkatolikus Szemlélet, 4. évf. 1. szám
A kiemelt képünk illusztráció, forrása a Pixabay.
További olvasásra ajánlott írásunk:
