„Amit ígérhetök, egy progresszív humanizmus”
Bálint Sándor a 20. századi magyar néprajztudomány legkiemelkedőbb alakja, akit méltán neveztek a „legszögedibb Szögedi”-nek, hiszen egész élete és munkássága Szegedhez kötődött. A szegedi Alsóvárosban született, ott tanult, ott lett egyetemista, KALOT-vezető, végül pedig egyetemi magántanár is. 
Részt vett az 1944-ben Apor Vilmos győri püspök által megrendezett – a német és a nyilas politikát elítélő – titkos találkozón. Aktív szerepet vállalt a háború alatti szegedi embermentésben is. A keresztény humanitást és a feltétlen segítségnyújtást a legfontosabb küldetésének tartotta.
A vészkorszak alatt Szent-Györgyi Albertet édesanyja alsóvárosi otthonában rejtette el.
A szintén a szegedi egyetem szellemi holdudvarába tartozó Ortutay Gyula zsidó származású feleségét és újszülött lányukat pedig a Bálint család papírjaival menekítették meg a hatóságok elől. Bálint Sándor nemcsak a zsidóknak, hanem 1944 márciusától üldözött politikusoknak, valamint dezertáló magyar katonáknak is segített. Búvóhelyet, szállást, természetbeni támogatást nyújtott a menekülőknek.
Az 1944 szeptemberi kiürítési parancsot megtagadva Szegeden maradt, ott érte meg a frontátvonulást. Az 1945-től újjáéledő, kezdetben szegényes egyetemi életben az irodalomtörténeti, a nyelvészeti és a földrajzi tanszéken egymaga adott elő.
1945-ben a Demokrata Néppárt programjával képviselővé választják – a belpolitikai helyzet miatt azonban 1948-ban kénytelen lemondani képviselői mandátumáról.
„1947-ig azt hittem, hogy a katolicizmus kiharcolhat egy olyan pozíciót, amelybe átmenthetjük a nemes és érdemes tradíciók egy nagy részét, amelynek kereteiben elveinket és elgondolásainkat megvalósíthatjuk. […] Téves helyzetmegítélés, helytelen információk, politikai rutinhiány jellemezte szélmalomharcunkat” – emlékezett vissza később. 
Bálint Sándor élete a kommunista hatalomátvételt követően megpróbáltatások sorozatának volt kitéve. 1950-1956 között nem engedték tanítani, ekkoriban a szegedi egyetem könyvtárában helyezkedett el mint kutató. Ortutay Gyula a háttérből igyekezett ugyan támogatni, ugyanakkor az államrendőrség 1947-től kezdve évtizedeken át folyamatos megfigyelés alatt tartotta. A csak „Betyár”-nak nevezett célszemélyhez többször is betörtek, kompromittáló iratok után kutattak, terhelő bizonyítékokat kerestek ellene.
Az 1956-os októberi forradalom másnapján Baróti Dezső rektor azonnal visszahívta az egyetemre tanítani, melyre Bálint Sándor azt válaszolta, hogy
„Én amióta elküldtek, semmit sem változtam. Amit ígérhetök, egy progresszív humanizmus. Ha ez ölég, akkor megyök”
A vesztes forradalom után, 1957-ben sem változtatott elképzelésén, kitartott hite és keresztény értékrendje mellett.
„A katolikus hit átszövi a világnézetemet, a tudományomat, azt megtagadni nem tudom és nem fogom. Ha így jó vagyok, akkor szívesen és becsületesen dolgozni fogok”
1965-ben eltávolították az egyetemi katedráról, kényszernyugdíjazták. 1965-ben rendszerellenes izgatás vádjával fél éves börtönbüntetésre ítélték, melyet három évre felfüggesztettek.
„Aki engöm ezzel az ellenem kitalált váddal a szégyönpadra ültetött, az nem tudja, mit cseleködött. Nem haragszom rá. Majd az Úrjézussal elröndözik ezt” – mondta egyik barátjának az ítélet kihirdetését követően.
1961-1976 között néprajzi gyűjtőutakon vett részt az országban; nyugdíjazását követően írta meg nagy munkáit, többek közt A szögedi nemzet három kötetét, valamint a Tombácz János meséit, melyben egy zsombói parasztember teljes mesekincsét gyűjtötte össze.
A néprajz minden területét (folklór, tárgyi néprajz, társadalomnéprajz) egyformán magas színvonalon művelte – a vallási néprajz hazai megteremtője. Elsők között foglalkozott a római katolikus egyház néphagyományokra gyakorolt hatásaival, a búcsújárások tudományos vizsgálatával. 1980 májusában Budapesten, egy néprajzi konferenciáról hazafelé tartva érte halálos közlekedési baleset.
Bálint Sándor egész életében hű marad otthonához, hazájához, világnézetéhez. Hitvalló életével, a magyar nép szeretetével és keresztény humanizmusával példakép lehet mindannyiunk számára.
Tóth Gábor
