Ungváry Zsolt: Áldozat – 2. (folytatásos kisregény)
A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.
2. RÉSZ (1. RÉSZ)
Már megbánta, hogy a hosszabb sort választotta, míg ugyanis a zöldséges standja mellett várakozott, alaposabban is megnézte az áruját. Másik kereskedőhöz azonban nem akart átmenni, ezzel kárba veszne az eltöltött idő.
– Azt a sok rohadtat ne tegye bele! – mondta, összevont szemöldökkel figyelve az almákat.
– Nem rohadt – hazudta a zöldséges meggyőzően.
– Látom, hogy rohadt! – emelte meg a hangját Szabóné, és lábujjhegyre állt; a mérleg kijelzője ugyan így is eltakarta a tálat, de az ellenőrzés illúzióját megteremtette. Az eladó félreérthetetlen, támadó jellegű grimaszára kénytelen volt ő is támadásba lendülni. – Annak a csinos nőnek az előbb bezzeg nem adott rohadtat.
– Nem is vett almát – szólt kedélyesen a zöldséges.
– Na, ugye, számon tartja a csinos vevőt – nézett körül diadallal Szabóné. – Annak nem a rohadtat méri, mert azt gondolja, majd én elviszem. Igaz?
– Aranyos – kezdte a kereskedő, de lelkileg nem azonosult a megszólítás tartalmával –, ilyen az alma, láthatta, azért kerül hetvennyolc forintba. Van százötvenért is.
– Akármennyibe kerül, szemetet ne sózzanak az emberre! – dühöngött az asszony. – Mi lenne, ha én is ezzel a mentalitással dolgoznék a munkahelyemen?
Ezalatt a sor két táborra szakadt. A dünnyögők helyeselték a rohadt alma elleni lázadást, a hangosabbak viszont szembefordultak vele.
– Vegyen a drágábbikból, ha olyan kényes! – ajánlotta egy férfi.
– Ennyire ráér? – kíváncsiskodott a kettővel hátrébb várakozó fiatal lány.
– Öntsem? – érdeklődött jóindulatúan a zöldséges a támogatástól megerősödve, s a tálat kicsit megdöntve Szabóné szatyra fölé tartotta.
– Öntse! – vakkantotta Szabóné, akinek agyán átcikázott, hogy ha most innen dolgavégezetlen távozik, akkor vagy másik sort kell végigállnia, vagy nem lesz alma. – A fiammal bezzeg nem merne így bánni – fejtegette, mialatt a pénzt keresgélte. – Mert ő… Mert ő…
– Mit adhatok? – fordult a zöldséges a következőhöz. Az asszony szuszogva megemelte a szatyrot, és köszönés nélkül elsietett.
* * *
Miután mindent gondosan elpakolt (szekrénybe, hűtőbe, kamrába), Szabóné leült a konyhaasztalhoz, s néhány pillanatig maga elé bámult. Szemben, a fűszertartó fölött lógott keretben Lacika érettségi képe. Pillantása tovasiklott róla a frizsiderre; ajtajának fehérségét még mindig azok a matricák ellensúlyozták, amelyeket a fia gyerekkorában felragasztgatott. Csak egyet kellett leszednie, a denevéremberest, mert ilyen csúnya, idétlen lények nem valók a konyhába. Ez volt a hivatalos verzió, a valódi okot (akár rájött a kisfiú, akár nem) sosem árulta el neki; azt a képet az elvált férje küldte Lacikának, és Szabóné nem akarta, hogy a gyereket mindennap az apjára emlékeztesse.
A három-négypercnyi pihenő után fölállt, bekapcsolta a rádiót, és hozzákezdett a vacsora elkészítéséhez. Amióta Lacika egyetemre járt, és csak esténként evett otthon, ragaszkodott hozzá, hogy mindig meleg étel legyen ilyenkor az asztalon. A bejárati ajtó melletti üzenőfalra a fiú reggel odafirkantotta: hétre jövök, s ehhez – mint szentíráshoz – ragaszkodva Szabóné hétre el is készült.
Lacika azonban nem jött. Húsz teljes percet késett, amely idő alatt az asszony az agresszív dühtől („Hol marad ez a kölök?”) a teljes kétségbeesésig („Elütötte valami?”) mindent átélt. Negyed nyolc után öt perccel végre csöngettek.
– Itthon felejtettem a kulcsom – magyarázta, míg lerúgta a cipőjét.
Az anyja gondosan egymás mellé helyezte, s a polcra tette.
– Mossál kezet! – mondta Szabóné, de akkor már Lacika a fürdőszobában volt. – Késtél – szólt mellékesen.
– Késtem? – csodálkozott a fiú.
– Azt írtad, hétre jössz.
– Nagyjából.
– Akkor legközelebb írd azt! Ne idegesítsem magam halálra…
– Felesleges ezen idegeskedned. Eddig mindig hazajöttem.
– Elég, ha egyszer nem jössz. Mi volt az egyetemen?
– Semmi.
– Sosincs semmi.
– Semmi érdekes. Előadások, ebéd, szeminárium…
– Mit ebédeltél?
– A menzán.
– Nem azt kérdeztem, hol. Mit?
– Valami húst.
– Elég volt?
– Elég.
– Egyedül ebédeltél?
– Nem, néhány évfolyamtársammal.
Közben az asszony tálalt. Ő maga csak akkor ült le, amikor a fia már hozzálátott. Ennek ellenére Lacika rövidesen felpattant, a szekrényhez ment.
– Mi az?
– Csak sót keresek.
Szabóné is felállt, hogy a fűszertartóról, Lacika érettségi képe alól, levegye a sót.
– Itt van. Megtanulhattad volna.
– Hogyan tanuljam meg, ha örökösen mindent kiveszel a kezemből?
– Kiveszek? Ezt hogy érted? Tessék, sózd meg! Bár szerintem éppen jó. Nem egészséges az a sok só.
Rövid ideig csendesen kanalazgattak.
– Újabban ritkán látom Edinát – mondta váratlanul, látszólag érdektelenül az asszony.
– Én is.
– Ez mit jelent?
– Hogyhogy mit jelent? Azt, hogy ritkán találkozunk.
Szabóné sóhajtott.
– Nem is való hozzád.
– Köszönöm – törölte meg a száját, és felkelt az asztaltól.
– Nem nézed meg a híradót? Még a végét elcsípjük.
– Nem, inkább olvasok.
A tányért berakta a mosogatóba („Hagyd csak!”, szólt rá az anyja), aztán bement a szobájába.
* * *
Szabóné kényelmesen hátradőlt az ágyon, a párnát eligazgatta a feje alatt, a távkapcsolót letette az éjjeli szekrény tetejére, a sós mogyoróval teli műanyag tálkát felhúzott térdére rakta, és megkezdte esti beszélgetését a televízióval. A politikusokhoz eleve negatív előítélettel fordult, valamennyi képernyőn felbukkanó képviselőt (tekintet nélkül kormánypárti vagy ellenzéki mivoltukra) vad szitkokkal árasztott el, minden megjegyzésüket gúnyos kétkedéssel fogadta, és – szigorúan mindig tegezve – számon kérte rajtuk, mit loptak el eddig, s éppen mit terveznek tönkretenni a közeljövőben.
A régebbről ismert bemondókkal és műsorvezetőkkel elnézőbben bánt, hozzájuk olykor akadt néhány kedvesebb szava is. „Na, végre lefogytál!”, „Ez már egy tisztességes frizura!” – évődött a hölgyekkel, a férfiakon többnyire az eleganciát kérte számon.
– Hát te meg ki vagy? – hökkent meg, amikor ismeretlen arc bukkant fel a hírolvasók között. Szerencsére megjelent a fiatal nő alatt a felirat: Moharos Bernadette. – Ber-na-det-te – betűzte nehézkesen. – Na, te kivel feküdtél le, hogy ide kerültél? – kérdezte bizalmasan. – Micsoda affekta! – ítélkezett, s átkapcsolt egy másik adóra.
(Folytatjuk.)
