Az ölelés nagykövete
Bori aprócska termetű, szemüveges kislány, aki „nagyon cuki” a gyermekeim szerint. Beszélni nem tud, de remekül megérteti magát az őt befogadó vegyes csoportban, mely főként nagycsoportosokból áll. Eleinte szülőként aggódva figyeltük, hogyan zajlik majd az integráció, ám Bori hamar meggyőzött minket arról: teljesen alaptalan volt a félelmünk, miszerint érkezése felborítaná az addig jól működő csoportdinamikát.
Eleinte tényleg csak azt hallottuk, hogy a kislány cuki. Meg ügyes. És mindenkit puszil és ölelget. Később kaptunk egy nagyon kedves és megható üzenetet Bori édesanyjától, hogy hálás, amiért gyermekeink ennyi szeretettel veszik körül a kislányát, és ilyen hamar befogadtuk őt a csoportba. Később aztán egyéb hírek is érkeztek, például arról, hogy a nagyok milyen figyelmesen segítenek neki a fürdőszobában. Olyannyira segítőkésznek bizonyultak, hogy kicsit rájuk kellett szólni: ha Borinak még a pólót is feltűrik kézmosás előtt, sosem fogja megtanulni magától ezeket az egyszerű műveleteket.
Ez a csodálatos együttműködés aztán odáig fajult, hogy Bori szülei szóltak: a kislány otthon már nem igényli az extra puszikat és öleléseket, mert annyira kielégül az oviban, ám ez szomorúsággal tölti el nagy testvéreit. Így történt, hogy gyermekeink túláradó szeretetét szabályozni kellett, ne a család lássa kárát Bori szeretettel való elhalmozásának. Persze később pozitív visszacsatolást is kaptunk arra vonatkozóan, hogy gyermekeink természetes és pozitív attitűdje a kislány felé az integráció iskolapéldája, s ahogyan ez nálunk, a csoportban működött, azt tanítani kéne. Ezt nem mi, hanem egy felmérést végző szakember mondta, de biztos vagyok benne, hogy a kislány személyisége nagyban hozzájárult a sikerhez.
Ez már régebben történt, s Bori azóta is teljes jogú tagja a csoportnak, együtt eszik, játszik, tornázik a többiekkel, és semmiből nem szeret kimaradni. Múltkor például minket békített ki a kisebbik lányommal, aki nehezményezte, hogy egy fogadóóra erejéig még kint szeretném hagyni az óvoda udvarán. Bőgve csimpaszkodott belém, én pedig kezdtem letenni róla, hogy sikeresen tudok beszélni az óvónőkkel a nagyobbik lányom „továbbtanulásáról”.
És ekkor lépett közbe Bori, aki odajött, és váratlanul engem is átölelt. Olyan hirtelen és megnyugtató volt a gesztusa, hogy egy pillanatra minden bosszúságot feledtem, mely magzatom csökönyössége miatt keletkezett bennem. Megdöbbentő, ahogyan ez az aprócska kislány nem csupán részt vesz, de érti a közösség működését és a tagok minden rezdülését, szükségleteit. Gyakorlatilag előbb vette észre, hogy segítségre van szükségünk, mint a lányok óvónői, akik aztán kapcsoltak, és lefoglalták a kisasszonyt, hogy be tudjak menni a találkozóra.
Nekem eddig a pillanatig nem volt személyes kapcsolatom vele, sem más Down-szindrómás emberrel, de biztos vagyok benne, hogy Bori különleges. Az is lehet, hogy ez az aprócska kislány, hála az őt körülvevő szeretetnek, felnőve még nagy dolgokat fog véghezvinni, ha másként nem mint az ölelés mosolygós nagykövete.
Ha fontosnak tartod a családot, a szülői szerepekhez kapcsolódó értékeket, és szeretnél további cikkeink között böngészni, akkor kövesd be a Családhálót a Facebook-on!
