Feltölt, ha valakinek örömet adhatok a zenével – Sándor Bence karnagy a Vasárnapnak

A váci Vox Humana Énekkar a számos fellépése és a heti rendszerességű próbái mellett nagy figyelmet fordít a közösségi oldalra is, ezért a környezetükben meghatározó kohéziós erőt jelentenek a Dunakanyar szívében. Sándor Bence karnagy odavan Vácért és a váciakért. Feltölti, ha a kórus zenéjével adhat másoknak. Szerinte a zene és a hit kapcsolata elképesztően gazdag világ, amelyet meg kell tudni mutatni a felnövekvő újabb generációknak is. Ehhez élményre van szükség – vallja a művész, aki már nagyon várja a vírusjárvány végét, hogy újra személyesen lehessen adni az embereknek sok-sok örömet.

A váci Vox Humana Énekkar.

– Hiányzik ebben a vírusjárványos időszakban a közös muzsika, éneklés?

– Mindenképpen. A Vox Humana énekkar több mint nyolcvan éve alakult meg, azóta gyakorlatilag heti két alkalommal megállás nélkül próbálunk. Csak augusztusban tartunk szünetet. Mintegy tizennégy fellépésünk van ebben a tizenegy hónapban. Ez évek óta így zajlik, már napi rutinná vált számunkra.

– Úgy tűnik, ez a közös alkotás a fiataloknak ugyanúgy fontos, mint az idősebbeknek, akik szintén tagjai a kórusnak.

– Van olyan tagunk, aki már a harmadik generációt képviseli. Énekelt a nagypapája, énekeltek a szülei, most énekel ő. 2019 szeptemberétől a negyedik generáció képviseletében a lánya is csatlakozott a kórushoz.

– Ön is a többedik generáció képviselője a kórus életében, vagy másképp kapcsolódott hozzá?

– Amikor Budapesten végeztem a doktori tanulmányaimat, egy volt tanáromat kérte fel a Vox Humana Énekkar a kórus vezetésére. Ő ezt csak azzal a kitétellel vállalta el, ha én ott lehetek mellette egyfajta „szárnysegédként”, másodkarnagyként. Idővel aztán rám szállt át a kórus vezetésének nemes és megtisztelő feladata.

A váci Március 15. tér (Főtér) részlete. Fotó: Wikipédia

– Hogy tetszik önnek az énekkar székhelye, Vác?

– Nagyon szeretem ezt a gyönyörű barokk kisvárost. Bár Pesten élek, magam is vidéki városból, Miskolcról származom, amely egy hegyes-dombos vidék, épp úgy, mint Vác. Szeretem a főtér varázsát, a Duna-partot a sok emberrel, a találkozásokkal és a kicsattanó közösségi élettel. Megérint a víz közelsége. Egyszóval Vác egy gyönyörűségesen szép hely.

– Azt szokták mondani, hogy egy karmester, ha vezényel, át kell élnie önmagában mindazt, amit be akar mutatni az adott énekkarral, zenekarral. Egyszerűen sütnie kell belülről a lelkületnek karizmatikus módon. Az énekkar jól fogadja az ön jelzéseit?

– Mára teljesnek mondható a közöttünk megvalósuló belső harmónia. Két-három évbe telt, mire ez ilyen optimálisan kialakult. Fél szavakból vagy tekintetből, szájmozdulatból tudjuk, hogy mit akar a másik, mindegy, hogy ki hány éves. A fiatalokkal is jól kijövünk.

– Ezek szerint a fiatalok még mindig nyitottak a klasszikus megszólalásokra és arra, hogy egy klasszikus kórusban énekeljenek?

– Talán nem annyira, mint a régebbi időkben, de még mindig él a fiatalokban a klasszikus zene iránti nyitottság. 

– Hogyan vihető el az ifjúság szívéig ez a fajta muzsika és érték?

– Alapvetően fontos, hogy szakmailag minőséget tegyünk le az asztalra, mert az önmagában vonzó lehet. A Vox Humana nagyon sok mindent tesz és tett korábban is ennek érdekében. Énekeltünk Andrea Bocellivel egy színpadon a Szent István-bazilikában, felléptünk a Müpában és a Zeneakadémián. És ha van, aki egy kicsikét még fogékony a komolyzene iránt, s érdeklődik utána, akkor belátja, hogy ezek valóban nem kis jelentőségű események egy amatőr énekkar életében.

A szakmaiság mellett nagyon fontos az énekkar közösségi oldala.

Közösen éljük át a nagyobb ünnepeket, vagy egyszerűen csak azért találkozunk, hogy figyelmesek legyünk egymás felé, és ünnepelünk. Mindez, ha valakinek szimpatikus, ha szeretne egy jó csapathoz tartozni, vonzóvá válhat, és szívesen csatlakozik hozzánk. Stabil közösség vagyunk.

– Ez a belső figyelmesség és összetartozás kihat a városi közösségi életre?

Az énekkar szempontjából bizonyosan. Többen közülünk péntekenként együtt kávéznak a főtéren. A baráti kapcsolatok és összetartozás természetes módon szövődik közöttünk. Ezt biztosan megérzik a környezetünkben, és felfigyelnek rá.

– A zene a magasabb szférákba enged bejárást. 

– A zene elszakíthatatlan az ember életétől. Személyes tapasztalatom: amikor templomi koncerteken vezényelek, mindig hatalmába kerít egy különleges érzés. Általában az énekkar az oltár körül szokott felállni, és én pontosan az oltárt látom mögöttük. Földöntúli pillanatok ezek: előttem az éppen egyházi műveket gyönyörűen előadó énekkar és egy gyönyörű oltárkép, amely Isten nagyságáról beszél szavak és hangok nélkül. Ennek olyan varázsa van, amely felemeli és feltölti a lelkemet.

A Barátok templomának főoltára Vácon. Fotó: Wikipédia

– Van tehát transzcendens távlata az ön művészetének?

– Nem vagyok mélyen vallásos ember. Ám lehet, hogy többet vagyok templomban, mint a hívők általában (nevet). Úgy gondolom, hogy ha az ember belép egy templomba, esetleg meghallgat ott egy koncertet is, akkor a templomi atmoszféra és meghittség, a zene léleknyugtató hatása automatikusan hívővé teszi az oda belépőt egy kis időre. Ezzel együtt

a hit támaszt, egy stabil kapaszkodópontot és belső tartást ad. A zene és a hit kapcsolata elképesztően gazdag világ.

Az egész klasszikus zene gyökere valahol biztos, hogy az egyházi zene. Egy olyan erős irányvonal, amely több száz éve kíséri az emberek életét.

Sándor Bence, a Vox Humana Énekkar karnagya sajtótájékoztató közben.

– Hadd idézzem önnek Konfuciust: „ha meg akarjátok tudni, hogy egy országot jól kormányoznak-e vagy sem, nem kell mást tennetek, csak meghallgatnotok zenéjét”. Magyarországon milyen zene szól ma?

– Magyarország még mindig abban a hitben él, hogy „mi vagyunk Kodály országa”. Ez nagyon sok szempontból már sajnos nem igaz. Átalakult az oktatás, az amatőr kórusmozgalom működése. Sok dologban visszalépés történt. Megvannak ennek az okai: gyorsuló világ, technikai fejlődés, az oktatási rendszerek változása. Ugyanakkor azt is látom, hogy nagyon sok dolog történik a kulturális érán belül. Sok lehetőség van, amivel a kultúráért tenni akaróknak élni lehet. Nagyon jó iskoláink vannak, fantasztikus magyar zenekarok működnek, valamint világhírű szólistákkal és előadóművészekkel büszkélkedhetünk.

Nagy baj nincsen. Ám irtózatosan nagy sebességgel változik minden folyamatosan.

Itt van most a vírusjárvány, ami jelenleg teljesen felforgat mindent. Lépést kell tudnunk tartani az adott helyzettel. Nyilván nekünk is változni kell, nyilván változik a zenei ízlés is, változnak az emberek. A kérdés és a megoldás kulcsa talán az lehet, hogy a zenei élet miként tud lépést tartani a világ gyors fejlődésével, változásával úgy, hogy ne veszítsük el a gyökereinket.

– Ám ebben a nagy rohanásban az ifjúság hallani sem akar a kultúráról, végképp nem a gyökereinkről. Be van tömve a fülük fülhallgatóval, és azon „zene folyik beléjük”. Főképp könnyűzene. Viszont nem énekelnek. Hogyan lehetne kihívni őket ebből a lelki börtönből, fogva tartottságból?

– Szerintem ennek egyetlenegy feloldása van: élményt kell nekik adni. Olyan élményt kell valahogyan biztosítani, ami hatással van rájuk. A kőkemény munka mellett engem is megtartanak a szerzett, ajándékba kapott, megélt élmények. Ezek feltöltik az embert, amit egyszerűen nem lehet elfelejteni. Például a Bocellivel való együttműködés éppen ilyen. De ugyanígy meghatározó számomra, ha egy kis településen adunk egyházi hangversenyeket. Amikor huszonöt néni hallgatja a hatalmas énekkart és egy-egy műsorszám után könnybe lábadt szemek néznek ránk a közönség soraiból. Amikor ezt látom, bele sem gondolok az odáig elvezető munka fáradalmaiba.

Egyszerűen feltölt, ha valakinek ekkora örömet adhatok, adhatunk a zenével.

Mintegy hatezer gyerekkel találkoztunk az elmúlt fél év alatt a Vác Civitas Szimfonikus Zenekar ifjúsági hangversenysorozatainak keretén belül. Lehet őket motiválni. Elindulnak a zene hatására!

Sándor Bence karnagy a gyerekeknek tartott ifjúsági koncertek egyik állomásán.

Tehát élményt kell nekik adni valahogy, mert a zene a hatása alá vonja a srácokat. Elérkezik az a pont, amikor már nem tudnak és nem is akarnak ez elől elmenekülni. Kialakul az ez irányú érdeklődésük.

Az a cél, hogy valamilyen szinten „fogyasztóvá” váljanak.

Hogy milyen formában – hallgató lesz a közönség soraiban vagy aktívan zenél, bekerül valamilyen énekkarba, valamilyen templomi zenés csoportba, legyen az könnyűzenei, komolyzenei, népzenei – az már teljesen másodlagos. A lényeg, hogy a zene az övék legyen!

– Manapság divatos, hogy megjelenítik a könnyűzene és a komolyzene találkozásait, ahogy ezt teszi például Andrea Bocelli. Sergio Failoni szerint „a zene nem könnyű és nem nehéz; a zene vagy zene, vagy nem. Ha zene, jellege mindig szent, és emellett egyáltalán nem fontos, hogy misztikus költemény, mint a Parsifal, vagy vígopera, mint a Sevillai borbély”. A Vox Humana kacérkodik hasonló fúziós megjelenéssel?

– Ez olyan, mint a festőnek a palettája, amelyen különböző színeket láthatunk. Mindegyik része lesz a képnek, de mindegyiknek más a funkciója. Egyetlen nagy dologról beszélünk, ami valóban a zene. Ezen belül vannak különböző műfajok. Fontos tisztáznunk, hogy az adott zenének mi a célja: szórakoztatás vagy áhítat, esetleg pusztán feltöltődés, kikapcsolódás? Bármelyik lehet, nagyon színes a paletta. A könnyű- és a komolyzene határa manapság mosódik. Mi is szoktunk nyitni a könnyedebb stílusú művek irányába.

Nagyon sok olyan mű van, mint például a kortárs amerikai művek, vagy olyan könnyedebb hangvételű művek, amelyek nem igazán sorolhatók be a „klasszikus, veretes, vaskalapos” komolyzenei művek közé, hanem annál kicsit oldottabbak, vidámabbak, más jellegű dallammal, más ritmusban, más apparátussal. Ezek „közönségbarát”, könnyen fogyasztható, nagyobb érdeklődést kiváltó művek, amelyekre a mai gondokkal és problémákkal telített világban nagy szükség van. Egy tökéletes példa erre Martin Palmeri tangó-miséje, mely ötvözi a régmúltat a közelmúlttal, az egyházit a világival úgy, hogy mind az előadók, mind pedig a közönség számára óriási élmény a mű előadása vagy meghallgatása. Ezt több ízben is tapasztaltuk belföldön és külföldön egyaránt.

– Milyen tervei vannak a jövőre nézve? Mennyire húzza azt keresztbe a mostani járványügyi helyzet?

– Gondolkodunk, hogy kis kamaraelőadásokat csináljunk valamelyik templomban, ahonnan online közvetítenek szentmiséket is. Ha az előírások megengedik, egy-két kamaraművet eljátszanánk. De az is megfordult a fejünkben, hogy a lakótelepen a házak között adjunk kisebb kamarakoncerteket, felemelve az ott élők lelkét egy magasabb szférába. Ezeken dolgozunk, egyebet nem nagyon tehetünk. Félő azonban, hogy ezek a mostani helyzetben még nem megvalósítható elképzelések. Pedig jó lenne újra személyesen csak adni az embereknek sok-sok örömet!

Gável András

A cikkben található fotókat Sándor Bence bocsátotta a rendelkezésünkre.