Milyen élet vár ránk a járvány után?
A naponta megújított saját modellje alapján – ami a kínai járványlefolyás mintájára készült – a szakértő úgy látja, hogy nem kell változtatnia az előrejelzésén, amely szerint a járvány nálunk április közepe táján tetőzhet, és június végére cseng le. Lóránt Károly szerint az elmúlt napok eseményei igaz azt mutatják, hogy lassul a fertőzöttek számának növekedése, de nem olyan mértékben, mint a kínai Vuhanban. Így nagy valószínűséggel azt elértük, hogy az aktuális betegszám nem fogja túlterhelni az egészségügyi rendszert, viszont tartósan igénybe veszi.
Kilátások szerint a megfelelő védőoltás előállításáig még másfél évet kell várni, így a vírus addig velünk marad, és valamilyen formában védekeznünk kell ellene. Az eddigi tapasztalatok pedig azt mutatják, hogy a leghatásosabb védekezés a személyes kontaktusok minimálisra való csökkentése – jegyzi meg a cikk szerzője.
„Egy idő után azonban a gazdasági kiesés akkora lesz, hogy kénytelenek leszünk a termelést legalábbis részlegesen újraindítani, ami természetesen csak a termelési láncok teljes vertikumában képzelhető el, vagyis az alapanyag- és alkatrészgyártástól kiindulva a végső felhasználó fogyasztókig, beruházókig vagy az exportpiacok fogadókészségéig” – írja, majd hozzáfűzi: a termelés részleges újraindításánál igen valószínű, hogy fel fog merülni a rendszeres tesztelés kérdése, ami komoly laboratóriumi készséget igényel. Ha ehhez hozzávesszük a korábbi járványokat, akkor minden bizonnyal a tesztelés a jövőben az egészségügyi tevékenység egy önálló ágává fog válni.
Mitől más a jelenlegi válság?
Lóránt Károly szerint a koronavírus okozta gazdasági válság jelentősen eltér a kapitalizmus szokott túltermelési válságaitól, amikor a piac némi veszteségek árán „kitisztul” a pénzügyi spekulációk okozta nagyobb visszaesésektől és a háborúk okozta ellátási problémáktól, vagyis a kereslet újból összhangban lesz a kínálattal. Az ilyen típusú válságokra a közgazdaság nem rendelkezik bevált receptekkel, és látható, hogy az egyes kormányok új, innovatív módszerekkel próbálják csillapítani a válság okozta gazdasági és társadalmi károkat.
Az egyes kormányok a GDP tíz–húszszázalékos jövedelem-visszapótlásának szükségességével számolnak, mégpedig úgy, hogy ennek egy részét a vállalatok, más részét pedig az állampolgárok vagy azok közül a közvetlenül érintettek kapják. Az egyes országok kormányai különböző mentőcsomagok elfogadásával és nyújtásával igyekeznek enyhíteni a bajt. Az azonban mindenhol akadályba ütközik, hogy hogyan érjék el a válság által leginkább sújtottakat, ennek tételes számbavétele ugyanis rövid idő alatt nem lehetséges, ezért a kormányok nagyvonalúan juttatnak pénzt a potenciálisan érintetteknek – jegyzi meg a cikk szerzője.
A válság után el kell gondolkodni azon, ami már most is látható: a széleskörű gazdasági kapcsolatok előnyei mellett, ami részben a költségek csökkentésében, részben a technológiai ismeretek gyors terjedésében nyilvánultak meg, vannak hátrányok is. A gazdasági biztonságosságot kell növelni, ami az eddig hosszúra nyúlott ellátási láncok lerövidítését jelenti és megkérdőjelezi a gazdasági döntések egyik fő mozgatórugóját, a profitmaximalizálást.
„Más gazdasági irányra kell átállnunk, amelyben az eddigieknél sokkal nagyobb helyet kap a nemzetgazdaság biztonságát szolgáló, nagyobb távra előretekintő gondolkodás és tervezés. Ezt kívánja egyébként a környezet védelme, a környezeti változásokhoz való alkalmazkodás szükségessége is. Lehet, hogy így kevesebbet fogyasztunk, de termékeink tartósabbak lesznek (mint voltak a sokáig emlegetett „békeidőkben”), kevesebbet szemetelünk, és talán nyugodtabb körülmények között fogunk élni…” – olvasható a cikkben.
Vissza az 1957-es római szerződés elveihez
A nyolcvanas években a piac szabadságát és az állam visszaszorítását hirdető neoliberális eszmék kerültek előtérbe. Az előző években megszokott korlátozások megszüntetésével a spekulációnak és a tőke gátlástalan koncentrációjának és nemzetállamok fölé kerekedésének nyitva kapukat. És pont e miatt lesz nehezebb most a váltás. Ma olyan nagyhatalmú nemzetközi intézmények, mint a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap vagy Világkereskedelmi Szervezet befolyásolja egy-egy ország gazdasági intézkedéseit.
Az Európai Unió tagországai még nehezebb helyzetben vannak, ugyanis – mint Lóránt fogalmaz – az uniós szerződések tiltják mindazokat a financiális eszközöket, amelyekre a koronavírus-járvány gazdasági hatásai leküzdésének érdekében az egyes országoknak szükségük van (ilyen például a vállalatok támogatása).
Mivel az unió már a 2008-ban induló válság kezelésére is alkalmatlan volt, továbbá mert jelenlegi szabályai mellett a dél-európai országok folyamatos válságban vannak, mindenképpen fel kell vetni a szerződések módosításának kérdését – szögezi le.
„Legjobb lenne visszatérni az 1957-es római szerződés elveihez, amelyek jól szolgálták valamennyi tagország érdekeit egészen addig, míg az 1992-es maastrichti szerződéssel semmissé nem tették” – zárja sorait Lóránt Károly a Magyar Hírlapon.
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.
