Körkérdést tettünk fel a szerkesztőségen belül, kinek mi a kedvenc verse, melyik az a meghatározó vers, ami valamiképpen formálta az életét, a személyiségét, esetleg tudja-e kívülről. A magyar költészet napján mindenki gondolja végig ezeket a kérdéseket, és olvassa el, ami eszébe jut! Egy vers elolvasása után már nem is tűnik olyan nehéznek az élet. És mivel ma nagyszombat is van, talán előtérbe kerülnek az istenes versek is – mondjuk ez a sor: „Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot". Boldog születésnapot, József Attila!
Gyöngy-Pethő Krisztina
„Sokan szeretik ezt a verset, de nekem különleges helyen van a szívemben: kedvencem volt sokáig, de aztán amikor a férjem lánykérés közben ezt szavalta, akkor pláne a versek egyik ékkövévé vált számomra.”
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
hirdetésKassab Adonis:
„Minden ember hazája ott van, ahol él. Függetlenül attól, hogy honnan származik, milyen felmenőkkel rendelkezik. Számomra magyarnak lenni egyenlő a hazaszeretettel. Próbálok a mindennapjaimban is hasznos tagja lenni a magyar nemzetnek. Igaz félig magyar vagyok, de nem valószínű, hogy az őseim között sok magyar található. Hiszen a Kárpát-medence több mint ezer éves történelmében számtalan nép és nemzet fordult már meg. A nemzethez való tartozást nem a genetika határozza meg, hanem a nemzethez való abszolút lojalitás, a haza érdekeinek megóvása, a nemzet gyarapítása. Eképpen nevelkedtem, remélem, én is tovább tudom adni a gyerekeimnek.
Isten. Haza. Család. Ebben hiszek.”
Alföldi Géza: Magyarnak lenni
Magyarnak lenni nem a szó,
a név, az ősök, az élet,
Magyarrá csak a szív tesz
és a lélek!
Vágvölgyi Gergely
„Ez a vers nem »csak« a húsvét miatt aktuális, hanem a vírushelyzet miatt is. Hitünk foglalata ez a költemény, annak a hitnek, amit szintén meg akarnak ölni »hitvány zsoldosok«, a mammon harcosai. A hitünké, amit olyan erők fenyegetnek, amelyek nagyságánál csak egy nagyobb van, de Ő az erősségünk: Isten.”
Pilinszky János: Harmadnapon
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
Maurer Fruzsina
„Azért szeretem ezt a verset, mert felhívja a figyelmet a szavak erejére. Néha föl sem fogjuk, mennyit tudunk ártani vagy éppen használni a szavainkkal. Mennyire fontos, hogy kimondjuk, amikor ki kell, és maradjunk csöndben, ha arra van szükség. Ölnek és feltámasztanak – attól függően, éppen mire használjuk őket. A szavak által különböző világokat teremthetünk, és eldönthetünk egy életet… Újságíróként végtelenül és feltétel nélkül hiszek a szavak erejében, a hatásukban, hogy nélkülük nem létezhetünk. Ez a vers egy fajta mottó számomra.”
Juhász Gyula: Szavak
Szavak, csodálatos szavak,
Békítenek, lázítanak.
Békítenek, lázítanak.
Eldöntenek egy életet.
Följárnak, mint a kísértetek.
Följárnak, mint a kísértetek.
Szárnyalnak, mint a gondolat.
Görnyedve hordnak gondokat.
Görnyedve hordnak gondokat.
Világokat jelentenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Meghaltál, ha már nincsenek.
Dalolnak és dadognak ők.
Gügyögnek, mint a szeretők.
Gügyögnek, mint a szeretők.
Ölnek és feltámasztanak.
Szavak, csodálatos szavak.
Szavak, csodálatos szavak.
Gável András
Reményik Sándor: Istenarc
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.
Prófusz József
Szabó Lőrinc: Májusi éjszaka
Késő volt, mentem haza, lelkem
az elmult nappal küszködött,
mentem, mogorván, kimerülve,
a kertek és villák között,
nem is én mentem, csak a lábam
vitt a fekete fák alatt,
két lábam, két hű állatom, mely
magától tudja az utat.
S egyszerre a májusi éjben
valami hullám megcsapott:
illatok szálltak láthatatlan,
sűrű és nehéz illatok,
a lélegző, édes sötétben
szinte párolgott a világ
és tengerként áradt felém az
orgona, jázmin és akác.
Láthatatlan kertek mélyéből
tengerként áradtak felém,
nagy, puha szárnyuk alig lebbent
és letelepedtek körém,
a meglepetés örömével
lengették tele utamat
s minden gondot kifújt fejemből
ez a szép, könnyű pillanat.
S mintha élt volna, minden illat
külön megszólalt és mesélt,
ittam a virágok beszédét,
a test nélkül szerelmes éjt;
a rácson kísértetfehéren
áthajolt hozzám egy bokor
s úgy töltött csordultig a lelke,
mint szomjú palackot a bor.
És részegen és imbolyogva
indultam nagylassan tovább,
s új tenger dőlt a szomszéd kertből,
új bokor az új rácson át,
s az illattól már illatos lett
tüdőm és szívem és agyam,
egész testem elnehezült
s azt érezte, hogy szárnya van.
Hogy értem haza, nem tudom már.
– A gondom ma se kevesebb.
De azóta egy kicsit újra
megszerettem az életet,
s munka és baj közt mindig várom,
hogy jön, hogy majd csak újra jön
valami fáradt pillanatból
valami váratlan öröm.
Johannes Thezeroth
Pilinszky János: Apokrif
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
Weöres Sándor: A kő-béka lassan ment
A kő-béka lassan ment.
A kő-béka lassan ment.
Kitépték az éjfél szőrét,
lenyúzták a hajnal bőrét.
A kő-béka lassan ment.
Lator László: Fa a sziklafalon
Vajon a lét hány millió magot
tékozolt el, míg megfoganhatott
a függőleges szikla-szahara
kőszörnyei közt ez a satnya fa?
Micsoda szeszély börtönözte be
mostoha sorsa kényszereibe,
parancsaival és cseleivel
hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel
a csökönyös, fortélyos akarat
a puhacsontú vékony sudarat?
Fekete kérgén a mindennapi
küzdelem csontig ható nyomai:
nagy hegek, tarjagos daganatok,
megcsökött, kificamodott tagok,
de a rémület görcs-bogaival
felesel a szökőkút-ívü gally,
szövevényes hasadékokon át
csavarodnak, furakodnak tovább
drótkeménnyé vadult gyökerei,
mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki
a nedvet, a sovány sókat a kő
elmeszesült hajszál-csöveiből,
s rostjaiban hangtalan ekrazit
halmozódik, szétvetni rügyeit,
és ága-lombja a forrástalan
ragyogás habzó áramaiban
fürdik, a vad, sistergő sugarak
a pórusain átáramlanak:
nyomorékul is tudja még a lét
tagolatlan tűz-homály örömét,
a kőmarkú pokol s a könnyü űr
közt remegő vezetékül feszül,
melyben pillanatonként összecsap
az üdvözült gyönyör s az iszonyat,
s magával folyvást vitatkozva,
a kettőt egyszerre kell mondania.
Micsoda jel a bibliai szikla
vörhenyes sivatagába hasítva,
zsugori biztatásul belevetve
az özönvíz utáni döbbenetbe!
Kiált minden gyötrött gyökere-ága,
mondhatatlan szépsége-árvasága!
Mizsei Bernadett, olvasószerkesztőnk
Balassi Bálint: Adj már csendességet
Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútól szívemet, kit sok kín fúr!
Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd vesztségére!
Nem kicsiny munkával, fiad halálával váltottál meg,
Kinek érdeméért most is szükségemet teljesíts meg!
Irgalmad nagysága, nem vétkem rútsága feljebb való,
Irgalmad végtelen, de bűnöm éktelen s romlást valló.
Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-e?
Engem, te szolgádat, mint régen sokakat, ébreszthet-e?
Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerint,
Megadod kedvessen, mit ígérsz kegyessen hitem szerint,
Nyisd fel hát karodnak, szentséges markodnak áldott zárját,
Add meg életemnek, nyomorult fejemnek letört szárnyát;
Repülvén áldjalak, élvén imádjalak vétek nélkül,
Kit jól gyakorolván, haljak meg nyugodván, bú s kín nélkül!
Raj-Czefernek Léna
Ady Endre: A legjobb ember
Televagyok félelemmel,
Gyöngeséggel, szerelemmel.
Gyáva vagyok:
Én vagyok a legjobb ember.
Ha tervezek, majd elválik,
Ha gyűlölök, majd elmálik
S ha örülök,
Örülök mindhalálig.
Gyávaságban, őrületben
Nem ragyogott senki szebben
S ha szeretek,
Nagy vagyok a szerelemben.
Ha kétség jön, majd elhiggad,
Hogyha csönd jön, majd elringat
S ha menni kell,
Majd elmegyek, hogyha hívnak.
Tudok hinni, várni, csalni,
Egyet nem tudok: akarni
S bizonyosan
Fölségesen fogok halni.
Kiemelt képünk illusztráció, forrása a pixabay.com
