Erdélyben máig megőrizték a szentsír állításának szokását

– A keresztény nagypénteknek, Krisztus kereszthalálának milyen népi hagyományai voltak Erdélyben és Székelyföldön?

– Erdélyben máig megőrizték a szentsír állításának szokását, mely nagypéntek napjához kötődik. Nagyon sok székely katolikus faluban elkészítették a templomokban, a mellékoltárok asztala alatt ezt a szentsírt. Ezt a kis szentsírt pedig meghatározott rend szerint őrizték is. A szentsírt nagypéntektől a feltámadásáig, többnyire legények vagy éppen szabadságos katonák őrizték imával, és különféle jelszavakkal, rituális mozdulatokkal. Arról is vannak forrásaink, hogy egyes településeken ezt a tisztséget leányok töltötték be.

Számos székely katolikus faluban máig megmaradt ennek a szokása, sőt olyan település is akad, ahol korábban elhagyták, de a ’90 után felújították.

Megható formái vannak ennek a szokásnak, még akkor is, ha ezt idén érthető okokból kifolyólag nem lehet megtartani.

– A szentsírnak állandó helye volt a templomokban?

– Általában a templomok bejáratánál alakítottak ki egy mélyedést, oda helyezték el a sírban fekvő Jézus szobrot, vagy akár jelképes formáját. Elhalmozták virágokkal. Sok helyen ezeket a szentsírokat a mellékoltárokban állították fel. Általában a legénycsapatokra bízták az őrzésüket, de volt, ahol tűzoltókra, mint például Gyergyóalfaluban. A gyergyói és csíki falvakban maradt meg leginkább ez a szokás.

A szentsír őrzése mellett természetesen nem maradhatott el a Passió-éneklés sem a római katolikus és unitárius templomokban.

A református falvak szokásrendje abban különbözött a katolikusokétól, hogy ott aznap kétszer tartottak istentiszteletet: délelőtt és délután. A katolikusokkal nagypénteken csak egy csonka mise volt. A két istentisztelet között számos közép-erdélyi református településen a hívek kimentek a temetőbe, és ott megigazították, rendezték a sírokat. Mindenképpen a halállal, a temetővel kapcsolatos rituális tevékenységeket végeztek. Ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a népi közösségek az áldozatot vállaló Jézust saját halottjuknak tekintették. Nagyon közel érezték magukhoz, ez a templomokban az ezredforduló utáni években is érezhető volt. Az istentiszteleteken, szentmiséken mindenütt fekete ruhában voltak, és a berendezéseket is fekete terítőkkel borították.

Nagy ünnepnek tartották a nagypénteket, Jézus halálával áldozatvállalása, a megváltás megtörtént.

– Az egyházi liturgikus szokásokon kívüli mik voltak jellemzők nagypénteken?

– A közép-erdélyi falvakban ekkor történt meg a csurgó-újítás, ami azt jelentette, hogy a közösségeknek gondjuk volt arra, hogy nyáron jó ivóvizük legyen. Tavasszal, a természet újjáéledésekor rendje volt annak, hogy a mezei kutakat, csurgókat, kitisztítsák. Ez elsősorban a legények dolga volt, akárcsak a kutak rendben tartása. A Kis-Küküllő mentén, miután a legények végigjárták a mezőt, és kitakarították mindenütt a forrásokat, az idősebb legények átadták a szerepkört a fiatalabbnak. Ezt úgy jelezték, hogy egy csorgófejet, egy állatfejet, készítettek, amin kifolyhatott a víz. Ezt adták át a fiatalabb legényeknek. Tulajdonképpen felavatták őket a legényseregbe, így részt vehettek ők is a húsvéti megújulási táncban.

A határok bejárása és mezei kutak kitisztítása a természet újjáéledését is jelentette. Nyárád-mente falvaiban megkeresték a falvak határait jelző határdombokat, határhalmokat – melyeknek a telekkönyvek előtt igen jelentős szerepei voltak. Fontos volt, hogy a fiatal nemzedékek megismerjék a település határait. A határkerülő menet, amint elérte a falu határát, úgy a suhancokat – azaz a kamaszokat – a határdombon megvesszőzték, vagy pedig a feneküket odaverték határdombokhoz, hogy jól emlékezzenek arra: itt van a falujuk határa. Ezt a szokást nagypénteken, illetve egyes településeken nagyszombaton hajtották végre. Átadták az idősek a fiataloknak a termőföld megbecsülését és a helyi identitástudatot is. Ennek a megcsapásnak egy európai jogszokás az előzménye, amely beleépült a székelyföldi húsvéti szokásokba. Nagypénteken történt a húsvéti bárányok levágása is. Aznap azonban böjtöltek sokszor csillagtól csillagig: azaz reggeltől estig.

A húsvét előtti napokban egyrészt az egyházi és vallásos szokások, másrészt a természet és falvak szokásrendjét biztosító cselekmények is jelentősek voltak.

– Másnap, nagyszombaton milyen szokások voltak jellemzőek az erdélyi magyarságnál?

– Ha a nagyszombat egyházi szokásait nézzük, azok általánosak a magyarság körében, nem csak az erdélyi falvakban volt jelent a vízszentelés és a tűzszentelés. Nagyszombat estéjén induló körmenet, valamikor még húsvét napjának hajnalán volt, de az egyháziak előrehozták nagyszombat estéjére. Megszólalnak a harangok, kigyulladnak a fények. Ez kimondottan egyházi szokás, de fontos megemlíteni, mert számos népi kegyességi szokás kapcsolódott hozzájuk.

Az idén a tűzszentelési, vízszentelési cselekmények elmaradnak, de ezt székely falvainkban korábban mindig megtartották.

Vizet vittek haza ebből a megszentelt vízből, a tűzből gyújtották meg a gyertyáikat. Másnap reggel történt a húsvét vasárnapi ételszentelés is. A hosszú böjt után szentelésre váró ételcsomagot állítottak össze kosarakban sült bárányhúsból, sonkából, tojásokból, kalácsból, italféléből, azt elvitték a templomba, és megszenteltették. Akár az oltár előtt, akár a profán térben, mint Csíkszeredában a főtéren tömött sorokban állnak az emberek. A húsvéti feltámadási közösségi élményt az idén különös módon családban, otthon élhetik át az erdélyiek is.

Az tűzszentelésnek, a vízszentelésnek és az ételszentelésnek tehát máig érvényes hagyománya és szokásrendje van az erdélyi, székelyföldi magyarság körében.

Barabás Lászlóval készült interjúnk húsvét vasárnap folytatódik!

Tóth Gábor

Kijelölt képünk forrása: Szekeres-lovas határkerülő menet Gyergyóalfaluban, 1999. Barabás László: Ünnepeink népi színháza. Erdélyi játékos népszokások Karácsonytól Pünkösdig (Marosvásárhely, 2017)