Anarchiába fulladó ellenzéki lázadások

Nem mindegy, hogy valaki forradalmat hoz létre, vagy anarchiát. „A kettő közötti különbség nem az erőszakban áll, hanem a dolog eredményességében és véglegességében. Egy forradalom természetéből fakadóan irányítást hoz létre, az anarchia viszont még nagyobb anarchiát. (…) A király fejét csak egyszer lehet leütni, ellenben kalapját akárhányszor leüthetjük. A rombolásnak van határa, az akadályozás viszont végtelen lehet, egészen addig folytatódhat, amíg a lázadás inkább a puszta rendetlenség formáját ölti, mintsem hogy megpróbálna új rendet kierőszakolni. Logikailag nincs határa, önmagából táplálkozik, s vég nélkül képes megújítani magát.”

Az imént G. K. Chesterton Mi a baj a világgal? című művéből idéztem, s bár az angol filozófus gondolatait a szüfrazsett mozgalmakkal kapcsolatos bevezetésnek szánta, nekem mégis egészen más jutott eszembe szavairól. Chesterton ugyanis pontosan megfogalmazza, miért tölthet el minket kínos szorongással a magyar ellenzéki pártok megnyilvánulásainak zöme. Parlamenti megszólalásaikat figyelve, a közösségi oldalon közzétett bejegyzéseiket olvasva és tevékenységüket figyelemmel kísérve legtöbbször csak nevetünk, vagy hitetlenkedve ráncoljuk homlokunkat. Aztán arcunkon a nevetést bizonytalan fintorrá formálva ébred fel bennünk a gyanú: mégis mi történne itt, ha az üres, megvalósíthatatlan vagy egymásnak ellentmondó ígéretek, a már születésükkor megbukó elképzelések és erőtlen próbálkozások pártjai hatalomra jutnának?

Mert ne legyenek kétségeink, társadalmunk egy része teljesen nyugodtan ugrana bele az ismeretlenbe (hisz a 2010 előtti éveket már megszépítette az eltelt idő babarózsaszín ködfátyla). Ez valós probléma, amellyel számolni kell. De ha eddig nem is vettük volna észre, a koronavírus-járvány most egyértelműen elénk tárja: a magyarországi ellenzéknek nem célja elvek és értékek, ne adj’ isten programok és célkitűzések mentén állást foglalni.

Az egyetlen, amit tesznek, az akadályoztatás: küzdenek a jelenlegi vezetés, a Fidesz és Orbán Viktor ellen. Ez az egyetlen dolog, ami hajtja őket, a „szent”, mindent egyesítő küldetés. Csakhogy a nem valamiért történő küzdelem, hanem a valami ellen történő rombolás új rend helyett csak még nagyobb anarchiát eredményez.

Orbán Viktor és a magyar kormány „kalapját” akárhányszor leütheti a magyar ellenzék. Egyenes győzelem és társadalmi legitimáció híján azonban lázadásuk már rég rendetlenségbe fulladt, ahogy ezt nap mint nap érzékelhetjük. Nem szívesen lennék hát balliberális identitású polgártársaim helyében, hiszen jelenleg nincs olyan magyar párt, amely megfelelően tudná képviselni érdekeiket, s a számukra kedves értékeket.

Mert akiket ennyire lefoglal a támadás, a harc, az ellenfél gyenge pontjainak keresése, a zavarkeltés, azoknak kizárt dolog, hogy elegendő energiájuk maradjon potenciális szavazóik kiismerésére, az igények felmérésére. Látszattevékenységek valódi építkezés helyett – s még így is félő, hogy sokan megelégszenek a Facebookra kiposztolt kakaskodó mondatokkal.

Az embereknek nem üres lózungokra, nagyobbnál is nagyobb szavakra, vagy gyémántfényű új utakra van szüksége. A békeidőben oly fontosnak tűnő kérdések, mint az Európai Egyesült Államok, a nyílt társadalom gondolata vagy a gender-ideológia, egy világjárvány közepén rögtön unaloműző csacskaságokká silányulnak.

Józanság és realitás – életben maradásunk záloga. Nagy kár, hogy éppen erre nincs kereslet a haladás útvesztőiben andalogva. Karácsony Gergely be nem teljesített ígéretei, Gyurcsány Ferenc IMF-hitelekhez való különös vonzódása, a Momentum folytonos hazaárulása, a helyesírással küszködő baloldali politikusok, egy hiteles, épkézláb, megvalósítható alternatívát nyújtani képtelen magyar ellenzék. Hatalmas téttel nehezedik ránk 2022, a rendetlenség korszakának baljóslatú lehetőségével. Most talán még nevetünk, de akkor majd mindennél fontosabb lesz, hogy emlékezzünk.  

Kincses Krisztina

Kiemelt képünk forrása: MTI/Máthé Zoltán