KarantÉNidő
Sokan vagyunk, akiknek kevesebb feladata lett és több ideje, de szép számmal akadnak olyanok is, akiknek sajnos feladatok és kötelességek végeláthatatlan sora került a napi teendők listájára. Például édesanyáknak és édesapáknak, akik hirtelen váltottak a tanító néni, tanító bácsi szerepkörre, és még a kisebbeket is le kell foglalni valahogy. Az ezzel párhuzamosan zajló home office-ról nem is beszélve. Nehéz ez az új helyzet, mindenkit bizonytalanság és kétségek kínoznak a jövővel vagy akár már a jelennel kapcsolatban is. De.
Gondoljunk csak bele, hétköznapi körülmények között hányan örültünk volna, ha egyszer felajánlják, hogy otthonról is elvégezhetőek az egyetemi órák? Ha a főnök bejelenti, hogy mostantól mindenkinek megengedett a home office? Ha egyszer csak kaptunk volna egy rakás plusz órát, hogy a gyerekeinkkel, a szerelmünkkel, a közvetlen családdal tölthessük minden időnket? Hogy pótolhatunk minden olyan elmaradt feladatot, kívánságot, tevékenységet, amire eddig, a rohanó életünkben nem jutott idő? Valószínűleg sokan.
Mert mindenki erre vágyik, áhítozik egy kis pihenőért, egy kis nyugalomért, egy konkrét pausa-ra az életben. Hát, most megkaptuk.
De tulajdonképpen nem vagyok meglepődve, ilyen az emberi természet: amíg nem a miénk az adott dolog, amíg csak vágyakozunk utána, addig érdekes, de amint a birtokunkba kerül, amint elérhetővé válik, megtapasztalható és átélhető lesz, már nem kell, és jobb lenne minden a régiben. Vagy legalábbis máshogy.
KarantÉNidő
Nézzük a jó oldalát! Utolérhetjük magunkat a vasalásban, elolvashatunk egy évek óta halogatott könyvet, ültethetünk, napozva tanulhatunk vagy dolgozhatunk – kertes házban élők előnyben! Főzhetünk, süthetünk – itt a férfiak is beszállhatnak a buliba. Mozoghatunk, mert most biztosan van időnk edzeni. (A gyakorlatokat akár szétoszthatjuk több részre is, és a nap folyamán végezhetjük el őket.) Ezek mind olyan elfoglaltságok, amelyek örömet okoznak, boldogsághormont termelnek, és feldobják a napunkat. Próbáljuk megkeresni a jót a jelenlegi rosszban!
Gondolj bele, mikor indult utoljára ennyire simán és rohanásmentesen egy reggel? Biztos, hogy nem késel el a munkából, nem hagyod otthon a töltőd. Lesz időd nyugodtan ebédelni, és még a kávé is finom.
A nők közben lehet, hogy pizsiben maradnak, vagy a kedvenc, kényelmes otthoni szerkójukat kapják föl. A hajukat felköthetik, nem kell sminkelni. Ha más nem, a bőrük biztosan hálás lesz a karantén végére.
Mikor társasozott utoljára együtt egy átlagos hétköznap este a család? Mikor volt utoljára olyan, hogy nyugodtan, csak azért sütöttél pogácsát, mert kedved volt hozzá, mert belefért a napodba, és nem kötelességnek élted meg a konyhában töltött időt? Mikor nézted utoljára napközben a szállingózó hópelyheket egy bögre forró kávéval az ablak mellől?
„Kedves Naplóm, a családom kezd az idegeimre menni”
És nem mondom, hogy ez mindig könnyű. Nem mondom, hogy 0-24 órában együtt lenni a családdal egyszerű és konfliktusmentes. De nem állhatunk hozzá negatívan, mindenben a problémát keresve. Ebből is tanulhatunk! Legalább van időnk elcsendesedni, magunkkal lenni, gondolkodni. Mélyen. Őszintén. Nyugodtan. Kifogások nélkül. És persze imádkozni.
Böjt van. Egy vissza nem térő alkalmat kaptunk arra, hogy újraértelmezzük az életünket, hogy lássuk, mi az, amit eddig magától értetődőnek és természetesnek vettünk, de korántsem volt az. Mi az, amit eddig úgy kaptunk meg, hogy fel sem tűnt, de most a hiánya mindennél hangosabb? Vagy aminek eddig nem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget, de az otthon töltött nyugalmas napokban kiderült: alábecsültük az értékét?
Itt az idő felmérni, milyen dolgok vesznek körül minket, milyen emberekkel osztjuk meg a kételyeinket és az álmainkat, milyen életvitelnek, rutinnak szenteltük (és áldoztuk fel) az utóbbi heteket, hónapokat, éveket? Használjuk ki az időt arra, hogy megtisztítjuk az életünket a felesleges személyektől és tárgyaktól, káros szokásoktól és tevékenységektől.
Néhány hete egy olyan illetővel készítettem interjút, aki a huszadik század minden szörnyűségét át- és túlélte. Elmesélte, hogy ’44-ben, a háború miatt hat hetet töltöttek a pincében, majd ’56-ban újra: ott folytatták a pinceéletet, ahol 1944-ben abbahagyták. A kisfia akkor volt kilenc hónapos.
Ahogy ez eszembe jut, úgy gondolom, senkinek nincs joga a jelenlegi helyzetre húzni a száját, hogy mennyire rossz otthon, a kanapén fekve, meleg ételt ebédelve karanténban lenni. Át kellene gondolnunk egy kicsit az elvárásainkat és az életfelfogásunkat. Hogy tudatosítsuk magunkban: eddig mennyire jó dolgunk volt. Talán ennyit mi is megtehetünk…
Maurer Fruzsina
Kiemelt képünk illusztráció, forrása a pixabay.com
