Nem csak halat, hálót is megpróbálnak adni a rászorulóknak Beregszászon

– Milyen volt az indulás?

– A legnehezebb időkben, 1995 februárjában alakult meg a szervezet. Akkor már megvolt Ukrajna, de gazdaságilag még olyan gyenge volt, hogy a közalkalmazottak nem pénz formájában kaptak fizetést, hanem szemes terménytől a cserépedényig mindent, ami épp raktáron volt. Gyakran nem volt elektromos áram, gáz, víz, az emberek nagyon nehezen éltek.   

Akkor id. Prófusz József nyugalmazott pedagógus, a beregszászi római katolikus egyházközösség világi elnöke és az akkori plébános, Papp Tihamér ferences rendi szerzetes döntött úgy, hogy valahogy segíteni kellene az embereknek. Ők hívtak meg engem is a munkába. 

1993-ban már jártak nálunk a németországi máltai szeretetszolgálat vezetői Beregszászon, Munkácson és Ungváron, ahol megalapították az első szervezeteket, melyeket egy közös alapszabállyal jegyeztek be a hatóságok. A valós alakulás 1995-ben történt.

Az egyházzal szerződést kötöttünk, átadták nekünk az államtól visszakapott ingatlanjuk egy részét a városközpontban, azt újítottuk fel székháznak. Ennek költségeit teljes egészében Mária Terézia Von Twickel bárónő finanszírozta. Azt az épületet 2017-ig használtuk. 

A munka nagyon nehezen ment, nem volt még internet, mobiltelefon. Körzetekre osztottuk a várost, mindegyiknek volt egy felelőse, felkutattuk a nehéz sorsú embereket. Megkerestük a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot és a németországi partnereket is, elindult az élet. Eleinte csak segélyszállítmányok fogadásával, vámoltatásával, szétosztásával foglalkoztunk.

– Miből lehetett adni a szegényeknek, ha senkinek se volt semmije? Honnan érkezett segítség?

– Sokszor egyszerű dolgokat találtunk ki. Sok idős embernek például még karácsonyfára sem jutott. Saját zsebből vettünk fenyőcsemetéket, pár dísszel, szaloncukorral feldíszítettük, elvittük nekik. Nagyon meghatódtak, sokaknál évek óta nem volt fenyőillat a házban.

Kis lépésekkel kezdtünk, aztán jött a két nagy árvíz 1998-ban és 2001-ben. Akkor nagyon ránk szakadt minden. Annyira beindultak a külföldi adományok, segélyek, hogy 98-ban közel 300 kamionnyi érkezett. A civil munkám mellett állandóan kint voltam a határon. Az ifjúsági csoportunk önkéntesei kísérték a szállítmányokat. Ma már belegondolni is rossz, de 14-16 éves gyerekekre bíztuk a segélykamionok kíséretét, amelyek felmentek egészen a 170 kilométerre, a hegyekben fekvő Rahóra is. GPS nem volt még, de a gyerekeknek volt helyismerete, nyelvtudása. A szüleik nem hogy ellenezték, de biztatták is erre őket. Feltérképeztük, hogy hol van szükség segítségre, odairányítottuk az adományokat, amolyan elosztóközpont lettünk.

Újjáépítettünk jó pár házat magyarországi keresztény vállalkozók segítségével, akik a szakemberek munkadíját biztosították, az állam az építőanyagot adta. Ez nagyban fellendítette a szervezet ismertségét, szélesítette a kapcsolatrendszerünket. A 2001-es árvíznél már felkészültebbek voltunk.

– 30 ezres a város. Mekkora a szervezet?

– Tizennyolc fővel indultunk, jelenleg az önkéntesekkel együtt százan vagyunk, akit tudunk mozgósítani.

– Az első árvíznél még csak 3 éves volt a szervezet. Volt egyfajta lelki fordulópont, amikor látták, hogy az, amit itt létrehoznak, hatalmas dolog?

– A külföldi adományozóktól kaptunk visszajelzéseket, látták, hogy mindenhova korrektül odaér a segítség, megbízhatnak bennünk. Azok a visszajelzések is jól estek, amiket azoktól kaptunk, akiken segítettünk. Mi akkor csak tettük a dolgunkat.

A két árvíz alatt rengeteg barátunk lett, sokukkal a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Az első árvíz idején hívott fel például Demény István, aki kárpátaljai születésű, de Magyarországon élt, hogy szeretné elvállalni a beregszászi járásban egy ház felújítását azzal a feltétellel, hogy a tulajdonos pedagógus legyen, és ne tudják, ki finanszírozza. Amikor látta, hogy szépen sikerült a felújítás, nagyon boldog volt, azóta is évente jön, segít valamit.

Ahogy Kozma Imre atya mondta: Nem csak halat, hálót is megpróbálunk adni a rászorulóknak. Elkezdtünk informatikai képzést szervezni, ami itt még gyerekcipőben járt akkor. Oktatást tartottunk önkormányzati dolgozóknak, ingyenesen nyugdíjasoknak, mozgássérülteknek, diákoknak. 2001 szeptemberében sikerült átvennünk a nemzetközi, ECDL vizsgaközponti minősítésünket, amit azóta is megtartottunk.

Amikor nagy nehézségek voltak, télre tüzelőt szereztünk a rászorulóknak. Elindítottuk az étkeztetést, a mai napig 40 főnek főzünk két fogást minden nap, és ezt ki is szállítjuk az ágyban fekvőknek.

Erős az ifjúsági közösségünk. Nagyon aktívak, aranyosak, jó gyerekek, így van utánpótlásunk is. A baba-mama klubunk 16 éve működik, az is sikeres.

Volt már eddig két EU-s projektünk, az egyikben az emberkereskedelem ellen próbáltunk fellépni. Aztán volt angol és informatikai oktatásunk munkahelyteremtés céljával.

Nem csak hagyományos karitatív tevékenységet végzünk, elkezdtünk egy egészségügyi programot is. Eleinte vércukorszint-mérés, vérnyomásmérés, szaktanácsadás zajlott, ma már mozgássérült eszközkölcsönzést és szervizt is működtetünk. Nálunk, ha az egészségügyi intézményből hazakerül valaki, nem látják el tanácsokkal sem, nemhogy eszközökkel. Emiatt létrehoztunk egy eszközparkot, amivel igyekszünk egész Kárpátalját ellátni. Kiadtunk egy kis segédkönyvet is, hogy mik azok az eszközök, illetve tudnivalók, amikkel a hazakerülő beteg és a családja életét meg lehet könnyíteni. Jelenleg közel ezer eszközünk van kint a megyében mindenhol – betegágytól a kádliftig. Hihetetlen nagy segítség, amikor szükség van rá. Ingyen adjuk kölcsönbe, de vissza kell hozni. Ha elromlik, mi javítjuk meg.

6-7 éve kapcsolódott a tevékenységünkbe a Pető Intézet, együttműködési szerződésünk van a Semmelweis Egyetem Pető András Karával. Évente 2-3 alkalommal egy hónapig tartó gyermekfejlesztés történik az épületünkben, aminek hihetetlen eredményei vannak. Sikerült egy EU-s pályázatot nyerni rá, aminek kapcsán a magyarországi Down Egyesülettel együttműködve nem csak „Petős”, hanem többféle szindrómával élő, sérült gyerek fejlesztését próbáljuk több ezres létszámban megvalósítani.

Most a Rákóczi Főiskolával és a Semmelweis Egyetemmel próbálunk valamit létrehozni, hogy elinduljon itt egy Pető-féle konduktorképzés, mert a legnagyobb gond a szakemberhiány – a gyerekek meg itt vannak.

Nem vándorolhat mindenki el, sérült gyerekkel különösen nem. A legelső felmérésre például, amit meghirdettünk szombat–vasárnapra, még éjfélkor is hozták a beteg gyerekeket.

A Down Egyesülettel közös projektünk több mint 240 ezer euró értékű. Ezt a pályázatot 2 és fél éve adtuk be, és be kellett vállalnunk egy 10%-os önrészt, ami nem volt meg, de rábíztuk a Jóistenre. Egy hét múlva keresett meg az ÉRME Érték Megőrző hálózat bennünket, hogy mint minden évben, tavaly is kitűztek egy célt, amire gyűjtöttek. 2019-ben a mi projektünket választották, Áder János felesége, Hercegh Anita lett az esemény fővédnöke, és a karácsonyi jótékonysági árverésünkön összejött a 24 500 euró önrész.

Évek óta szervezünk mozgássérült-táborokat is gyerekekkel itt Kárpátalján, de visszük őket Erdélybe is. Nálunk a mozgássérültekkel való törődés más, mint nyugatabbra. Még mindig a szovjet érából megmaradt „dugjuk el a sérült gyereket” hozzáállás működik, nincsenek integráló közösségek. Ezekben a táborokban viszont együtt vannak 10-től 16 éves korig. Az egészséges gyermekek életében ez általában mérföldkő, gondolkodásváltás történik az ott töltött egy hét alatt. A saját fiaimat is 6-7 éves koruk óta viszem ezekbe a táborokba, 9-10 éves korukban már segítők voltak hasonló korú gyerek mellett. Verseny van köztük, hogy melyik évben ki mehessen. Nálunk az a bünti, ha valamelyiket nem engedjük el.

– Kik vannak a legnehezebb helyzetben?

– Beregszász szélén van egy gettó, egy 6000 fős cigánytábor. Ott egy-egy barakkban, putriban nyolcan-tízen élnek. Nincs vezetékes víz, az egész telepen 2 fúrt kút van. Nincs csatornázás, gáz, szilárd út és járda, az áramot „megoldják” maguknak. Semmiféle higiénés feltétel nincs meg az élethez. Régen ez volt a város szeméttelepe, elképzelhető, milyen az a víz, amit az abból a fúrt kútból nyernek ki. Nagyon nehéz helyzetben vannak, ezért elindítottuk a romaprojektünket is.

Rájöttünk, hogy ekkora tömeggel eredményeket elérni rövid távon nem lehet. Nem lehet pl. élelmiszert osztani, ahhoz iszonyú mennyiségű áru kellene, és sajnos az sem biztos, hogy ez pozitív változást hozna. Abban maradtunk, hogy olyan dologba fogunk, amivel egy pár ember gondolkodását be tudjuk indítani. Elsősorban a gyerekekkel való foglalkozásban, a tehetséges gyerekek felkarolásában látunk jövőt, hogy nekik esélyt tudjunk adni.  Elindítottunk 2 éve egy tanodaprogramot, délutánonként négy pedagógus vállalta, hogy foglalkozik velük. Az írás-olvasáson, matekon, a nyelveken és a zenén kívül igyekeznek kultúrát, viselkedést is tanítani. Ebben benne vannak a higiéniai szabályok, aminek az a haszna, hogy most már aránylag tisztán járnak be a gyerekek az iskolába.  

El kell érni, hogy kinevelődjön közülük pár saját pedagógus, orvos, akivel példát lehet állítani a gyerekek, a közösség elé, hogy lássák, van kitörési lehetőség.

– Az állam hogyan tud nekik segíteni?

– Az állam szempontjából ők ugyanolyan állampolgárok, mint bárki más. Szerintük egyenlő feltételekkel indul mindenki. A legnagyobb gond az, hogy a roma társadalom mellett elrohant az élet, nem tudták felvenni a többiekkel a ritmust. Gyerekkoromban még voltak vályogvetők, fuvarosok, teknővájók, seprűkötők, bádogosok, akiknek volt igénye a munkájára, és meg is tudtak belőle élni. A rohamos technikai fejlődés miatt ezekre az eszközökre, szolgáltatásokra nincs szükség, ők meg lemorzsolódtak. Kárpátalján nincs elég munkahely, a képzetlenek számára semmi esély. Megjegyzem, a mi megyénkben él Ukrajna teljes cigányságának 65-70%-a. Eljárnak koldulni, fémet gyűjteni a nagyvárosokba, a gyerekeiket bérkoldusoknak adják.

Az állam magasan támogatja a gyerekvállalást, így erre felépült egy „iparág”, ami óriási negatívum, hisz a gyerekek kimaradnak az iskolából, roma hagyományok szerint tizenévesen már házasodnak, és újra jön a következő generáció. Az életkoruk nem hosszú, de rendkívül sok gyerek születik, és emiatt folyamatosan nő a tábor létszáma.  Magyarnak vallják magukat, a gyerekeiket kizárólag magyar iskolába íratják.

– Említette, hogy az ukrán állam szemében minden állampolgár ugyanolyan esélyekkel indul, de mintha most a magyar emberek személye sokadlagos lenne, minimum másodrangú – gondolok itt a március 13-án elfogadott oktatási törvényre, amely nem teszi lehetővé az anyanyelvi oktatást középiskolai szinten.  

– Nem szeretek politizálni, de mintha az ukrán állam vezetői sok mindent elfelejtenének. A kollektív felejtés olyan jól működik, mintha az elmúlt 20-30 év köddé vált volna. Elfelejtették, hogy milyen volt a szovjet érában, amikor az orosz volt a kötelező nyelv, amikor Kárpátalján minden vezetői posztra orosz anyanyelvű embereket ültettek, ők voltak megbízhatók. Az ukránok elfelejtették azt, hogy milyen az, amikor elnyomnak egy nemzetet. A legutóbbi aktuális forradalom után a nacionalista erők, az ukrán nemzeti érzelmű radikálisok nagy teret kaptak politikailag, gazdaságilag és társadalmilag is. Sajnos sokkal hangosabbak a valós fajsúlyuknál. Ha valakit a nyelvével, nemzetiségével, vallásával bántanak, az nagyon sértő, fájó tud lenni. A szovjet időben a templomot támadták. Azt hitték, ha ellehetetlenítik az egyházakat, akkor eltűnik a vallás, és jön a kommunizmus.

Minket most az iskolákkal, a nyelvünkkel próbálnak meg ellehetetleníteni. Az a céljuk, hogy elmeneküljenek az emberek, és úgy tűnik, ezt el is érik. Addig, ameddig csak a gazdasági helyzet volt nehéz, maradtak. Amikor nem volt szabad templomba járni, akkor mentünk, ha nem látták. Amikor viszont azt érezzük, hogy a gyerekünk nem fog tudni az iskolában magyarul tanulni, leérettségizni – nem azért mert buta – hanem mert esélytelen feltételekkel indul, mert magyarként az ukránt anyanyelvi szinten kéne beszélnie, és ukránul kéne érettségiznie, akkor elgondolkodunk, hogy vajon milyen lehetőségei lesznek.

A háború kirobbanása után először a férjek mentek el külföldre, őket követték a feleségek, a gyerekek pedig itthon maradtak a nagyszülőkkel, rokonokkal. Azok a szülők, akik kint már kicsit megállapodnak, kiviszik a gyerekeiket, hogy együtt legyenek, és nem akarják őket egy olyan országban hagyni, ahol még az érettségit sem tudják letenni, vagy ha fiú, elviszik katonának a háborúba.

– Az önök intézménye klasszikus keresztény-szociális intézmény, amely az élet minden pillanatában ott tud lenni a család mellett. Kívülről olyan, mintha ez lenne a magyar közösség megmaradásának egyik záloga, egy megbízható intézmény.

– Így összefoglalva ezt még nem gondoltam végig, de igen, ha látunk egy problémát, akkor mindig megpróbálunk arra keresztény értékrend szerint válaszolni. Sokféle programot szervezünk a farsangtól a családi napig. Van egy kis keresztény családi közösségünk, igyekszünk a schönstadti értékek mentén, ahhoz kapcsolódva dolgozni és élni, gyereket nevelni. Számunkra ez a közösség nagyon fontos.

– Milyen szemmel nézi Ukrajna, hogy önök európai uniós pályázatokon indulnak és nyernek? A Vasárnap.hu is cikkezett tavaly arról, hogy legalább a segélyszállítmányok könnyebben jussanak be az országba. Mi a helyzet most?

– Ez két különálló téma. A segélyszállítmányok behozatala továbbra is problémás, sőt, mostanában azt beszélik, hogy meg akarják tiltani a használt ruhák behozatalát, mert az sérti Ukrajna gazdasági érdekeit. Vagy legalábbis némely kereskedőét. Azzal vádoltak bennünket, hogy ezek az adományok a second hand üzletekben landolnak. Ez kitaláció! A segélyek behozatala, szétosztása, elszámolása olyan szigorú, hogy ez egyszerűen lehetetlen! Sajnos ukrajnai sajátosság, hogy vagy megengednek, vagy azonnal betiltanak mindent. Hogy mikor fog ez a hozzáállás változni? Minden egyes választás vagy aktuális forradalom után reménykedünk, hogy talán most, aztán semmi sem történik!

A másik kérdésre meg az a válaszom, hogy annak ellenére, hogy mindent átláthatóan csinálunk, nem könnyítik meg a dolgunkat. Minden egyes pályázatot – ami több ezer oldal – külön le kell fordíttatni angolról ukrán nyelvre, és Kijevbe beküldeni. Ez önmagában hatalmas munka és költség. Azt, hogy mit hogyan, kitől szerzünk majd be, szintén előre el kell küldeni. Csak közben a kormány változik,  

és amit az egyik minisztériumban elérünk, azt egy másikban kezdhetjük elölről. Egyszerre kellett megtanulnunk az EU-s szabályzatokat és az ukrán költségvetést is, hogy eligazodjunk. Nincs könnyű dolgunk, ha segíteni akarunk másokon. 

 

-PJ-

Kiemelt képünkön a Beregszászi Járási Máltai Szeretetszolgálat székháza látható. Forrás: Vasárnap.hu

Kapcsolódó írásaink:

„Jöttment polgármesterek nincsenek!” – Babják Zoltán, Beregszász polgármestere a Vasárnapnak

„Jöttment polgármesterek nincsenek!” – Babják Zoltán, Beregszász polgármestere a Vasárnapnak