Miért olyan nehéz otthon ücsörögni?

Habár az ország jelentős része még egy hete sincs home office-ban, máris érződik, hogy ez a tétlenség, ez a szabadság nem egészen az, amire vágytunk. Valahogy kényelmetlennek tűnik a kanapé, és a várt gondtalan láblógatás is elmaradt. Sokakban felmerülhet a kérdés: vajon miért olyan nehéz otthon ücsörögni?

Tény, hogy a távmunkában valóban csökkenhet a dolgozó önmotivációja, de jelenleg talán más típusú szorongás az, mely bénítóan hathat. Az ember évmilliók alatt hozzászokott ahhoz, hogy veszélyhelyzetben, kritikus időszakban két dolog között választhat:

vagy megküzd a felmerülő problémákkal, vagy elfut előlük.

Ma az emberiség előtt álló jelenlegi legfontosabb világjárvány leküzdésében azonban ezek az evolúciós válaszok nem segítenek.

Otthoni távmunka. Képünk illusztráció. (Forrás: Pixabay.com)

Európában és az Egyesület Államokban egyre többeket tart félelemben az ismeretlen ellenség, és az a tény, hogy nem belátható, pontosan mi is fog történni a következő hetekben, hónapokban.

A koronavírus megjelenése újfajta stresszhelyzetek sorát teremtette meg, melyek idehaza is megjelenőben vannak.

Stresszhelyzetben a szervezet úgy összpontosít, hogy a lehető legjobb teljesítményt tudja nyújtani a kialakult problémára. Az ilyen felfokozott állapot viszont csak rövidtávon lehet hasznos az egyén számára. Ha a stressz által generált készültségi állapot huzamosabb ideig fennmarad, akkor könnyen károssá is válhat.

A négy fal közötti lét hetekig fog tartani, azért igyekezzünk megőrizni lelki békénket és rugalmasságunk.

Elő az optimizmussal!

A koronavírus által okozott társadalmi szorongás negatív élethelyzetek sorát hozhatja létre, ezért jobb, ha tudatosan készülünk ellenük, és megpróbálunk nyugodtak maradni.

Ahogy már többször beszámoltunk róla, a kialakult egészségügyi válság megoldásához társadalmi összefogásra, az egyéni szerepvállalások radikális csökkentésére és háttérbe vonulásra van szükség. Az önkéntes „házi karanténok” vállalása idehaza társadalmilag már feledésbe merült, hiszen utoljára száz évvel ezelőtt, a spanyolnátha idején jelent meg.

Valóban érezhetjük úgy, hogy a passzivitás nem old meg semmit, de jó, ha tudjuk, ilyenkor az ösztön szól belőlünk.

Nem kell mindent tettekkel megoldani. Volt számos példa a magyar történelem során is arra, amikor a kivárás meghozta gyümölcsét. Elég csak a reformkori „fontolva haladókra” gondolni, de a politikai taktikákon kívül előfordult, hogy a szó szerinti „dekkolás” hozta meg a kívánt eredményt:

1945. február 11-én, Budapest második világháborús ostroma a kitöréssel zárult. A német–magyar egységek közül több ezren indultak el, de csak közel hétszázan érték el a saját vonalakat. Több naplóból is ismerjük, hogy az elcsigázott magyar csapatok a budai hegyeken olykor igen meglepő harci taktikával jutottak keresztül. A sötét éjszakában, amikor elérték az ellenség állásait, földre vetették magukat, majd egyszerre csatakiáltásba kezdtek. 

Úgy tettek, mint akik megrohanják a szovjet erőket, de igazából nem csináltak semmit, nem lövöldöztek, csak kiabáltak a földre hasalva.

A másik oldalon a Vörös Hadsereg meg tüzet nyitott a semmibe. A magyar „támadás” vége az lett, hogy a szovjetek a saját katonáikat lőtték le a sötétben, és a kialakult fejetlenség miatt visszavonulót fújtak. A csatazaj elültével a magyar egységek pedig tovább osontak nyugatra.

Mindez a példa azért is hasznos lehet manapság, mert megmutatja, hogy az együttes „dekkolás” valóban életeket menthet.

A megoldás pedig olykor egyszerűbb, mint gondolnánk.

 

Tóth Gábor

Kiemelt képünk forrása: Home office (Forrás: Pixabay.com)