– Az egész világot felforgató koronavírus-járvány miatt jelentősen átalakult a magyar közoktatás. Hogyan látja, sikerült a gyors átállás?

– A magyar pedagóguskar jelesre vizsgázott. Boldog vagyok, illetve nagy megnyugvással tölt el ez a tény, hiszen a múlt hét pénteki bejelentés után még hétfő előtt több mint 250 ezren kattintottak a KRÉTA (Köznevelési Regisztrációs és Tanulmányi Alaprendszer – a szerk.) oldalára, ahonnan aztán a szükséges információkat megszerezve a hét elejétől nagy erőkkel elkezdődhetett a tanítás. Az, hogy a magyar tanártársadalom ilyen fantasztikusan reagált, világosan megmutatja a felelősségérzetüket. A tanártársadalom legjava arról tett világos tanúbizonyságot, hogy tanítani akar. Nem dőlt be semmiféle provokációnak, tiltakozásnak vagy tüntetésnek… Az igazán lelkiismeretes pedagógus szeme előtt mindig az lebeg, hogy tanítani kell. És most ez történik: Európában szinte egyedülálló módon, a minisztérium Magyarországon napok alatt megszervezte az oktatást, amely – természetesen – döcögve indult, de egyre jobb az egész rendszer működése. Azt hiszem, ennél élőbb példa nem is kell arra, hogy a magyar társadalom pedagógusok által képviselt része mekkora felelősségről tesz most tanúbizonyságot.

– Lehet-e a most bevezetett, digitalizált oktatásnak hosszú távú, össztársadalmi hatása?

– Egészen biztosan lehet, hiszen ez a helyzet több mindenre is rámutathat, például arra, hogy a tanár személye pótolhatatlan az iskolában. Nem lehet tehát facilitátornak, olyan kisegítő személyzetnek tekinteni, aki csak figyel és támogat, esetleg nézi, mit csinál a gyerek –  bizony szükség van a közvetlen tanári jelenlétre, irányításra és példamutatásra, vagyis mindarra, ami miatt az iskola csak tanár és diák együttműködésének eredményeként képes hatékonyan működni.

hirdetés

– Az elmúlt hetekben többen is kiragadták a Magyar Nemzetnek adott interjújából azt a kijelentését, miszerint az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény. Hogyan értette ezt a mondatot valójában?

– Az iskolának nem a tanuló igényeit, hanem az érdekeit kell képviselnie. Természetesen az iskola középpontjában a gyermek áll, nem is állhat más, azonban az, hogy az iskolában mit tanul a gyerek, hogyan tanulja, egyáltalán mik az elvárások ezzel kapcsolatosan, azt a világ minden országában a nemzeti alaptantervek határozzák meg. De azért játsszunk el egy kicsit a szóval! Azt, hogy igény, sokféleképpen lehet érteni; gondoljuk csak el, mi lenne, ha egy tízéves gyereknek kellene eldöntenie, hogy mit eszik a menzán. Valószínűleg csak pizzát enne és hamburgert. Mi azonban a gyermek érdekeit vesszük figyelembe, és ezért egészséges ételeket adunk neki. Ugyanez a helyzet a gyermek igényeit illetően, amikor mondjuk felel. Ő nyilvánvalóan az ötöst igényelné, de a felelete csak négyest vagy hármast érdemel. Akkor teszünk jót, ha a feleletét tárgyilagosan értékeljük. Azt hiszem, az igény szót sokan kitágítva értelmezték – szerették volna úgy érteni, hogy az iskola nem akarja a gyermek igényeit figyelembe venni. Természetesen akarja, az új Nemzeti alaptanterv és kerettanterv különösen. Én azt hiszem, hogy itt az igény és az érdek fogalma közötti különbség volt az, ami esetleg módot adott az idézett mondat félreértelmezésére.

– Térjünk át a NAT és a kerettantervek kérdésére! Mi ezeknek a szerepe és hogyan kapcsolódnak az említett célokhoz?

– Az alaptanterv és a kerettanterv a közoktatás tartalmi szabályozását tartalmazó két dokumentum. A kettő egymás nélkül nem értelmezhető. Előbbi a nagy vonalakat határozza meg, azonban a kerettanterv az – és ezzel dolgozik a tanár –, amely alapján az iskolai, helyi tantervek készülnek, valamint ebből bontja le a tanár a tanmenetét, amely szerint aztán tanít. Vagyis arról van szó, hogy az alaptanterv meghatározza, hogyan látja egy ország, egy nemzet a felnövekvő generációk életét és azt, hogy az addig teremtett értékeket hogyan kell átörökíteni az újabb és újabb generációk számára.

– Mit gondol, miről szól valójában a NAT-körül kialakult vita?

– Én irodalmár vagyok és nem forradalmár – ezt mindig szeretem elmondani. A NAT egy szakmai dokumentum, amelyben a magyar nyelv és irodalom kevesebb mint 10  százalékot tesz ki. Úgy tűnik, miután minden olyan tantárgyra vonatkozóan, amelyet támadások értek – biológia, matematika, testnevelés, ének-zene, történelem, magyar irodalom, stb. –, szakmai válaszokat adtunk, nem maradt más hátra, mint hogy személyeskedő támadások történjenek. Most megpróbálják hitelteleníteni azokat, akik a NAT-ot megalkották.

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

– Pontosan kik alkották meg az új alaptantervet?

– Egy jó alaptantervet és főként egy jó kerettantervet olyan tanárok tudnak írni, akik egyrészt szakmailag kiválóak – magyarul nem lehet kétségbe vonni a tudásukat –, másrészt pedagógiailag képzettek és nagy gyakorlatuk van. Pszichológusok nem tudnak tantervet írni. Tantervelméleti szakemberek is legfeljebb segítséget tudnak nyújtani, de pedagógusok nélkül jó tantervek nem írhatók. A mostani alap-és kerettantervi átdolgozásban a végső anyagot kizárólag szakemberek fejlesztették. Gyakorló tanárok, módszertanos tanárok, egyetemi katedrán tanítók, tanárokat és tanárjelölteket felkészítő mentorok stb.

A teljes kidolgozásban közel 150 ilyen szakember vett részt. Ugyanis az a tapasztalatunk, hogy egy Nemzeti alaptanterv nem attól jó, ha összeollózzák a különböző, legmodernebbnek tartott nyugati tantervekből.

Láttunk erre is kísérletet… Két forrás kell: egyrészt a magyar pedagógiai hagyomány – tekintve hogy Magyarországon készítünk Nemzeti alaptantervet –, másrészt modern pedagógiai felkészültség és tapasztalat. Ha ezeket összerakjuk, akkor abból kijöhet egy olyan anyag, amely a tanárok számára tényleg eligazító erejű lehet.

– Sokan ennek ellenére is kétségbe vonják a NAT szakmai jellegét. Mi lehet ennek az oka?

– Néha kétségbeesetten olvasgattam olyan sorokat, amelyek szerzőinek láthatóan semmi köze nincs a szakmaisághoz.

Nem lenne szabad ilyen gőggel, elitista hübrisszel közelíteni ehhez az anyaghoz.

Nem lehet azt mondani a másikra, hogy buta, bunkó, műveletlen, gyereket soha nem látott, tahó – és ki tudja, milyen elképesztő szavakat lehetett még olvasni egyes cikkekben. A NAT megalkotói mind elismert szakemberek. Ide nem kerülhetett be olyan, aki az utcáról besétált. Én 1993-tól 2006-ig, a kétszintű érettségi bevezetéséig a Magyar Érettségi Tételbizottság elnöke voltam. Szolgáltam az Antall-kormány alatt, ugyanúgy a bizottság elnöke maradtam a Horn-Kuncze kormány idején, de az első Orbán-kormány, majd a Medgyessy-kormány alatt sem változott az Érettségi Tételbizottság összetétele. Miért? Mert a minisztereim – és itt most sorolhatnám különböző kormányok különböző minisztereit – fontosnak tartották, hogy a kérdés szakmai berkeken belül maradjon. Így történhetett meg, hogy nemcsak az Érettségi Tételbizottság elnökeként, hanem a magyar OKTV (Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny – a szerk.) ügyvezető elnökeként is 25 évig működhettem. Gondolhatjuk, hogy 25 év alatt mennyi politikai változás történt. Azonban volt egy vezérelv: soha nem semlegesen, de mindvégig elfogulatlanul! Vagyis mi, a bizottság tagjai tudtuk egymásról, hogy kinek mi az esetleges politikai vagy pártszimpátiája, de ez századrangú kérdés volt ahhoz képest, hogy milyen az illető szakmai készültsége. Ezért volt, hogy Honti Mária, aki a szocialista kormány idején oktatási államtitkárként működött, az én bizottságomban mindvégig jelen lehetett. Akkor is, amikor ők voltak kormányon és azután is, hogy már nem ők voltak. Honti Mária egy kiváló nyelvész, nyelvtankönyv szerző volt. Egy határozott világnézetű, de abszolút elfogulatlan ember, vagyis a szó jó értelmében független. Mindegy, hogy milyen kormány volt éppen hatalmon, én mint az OKTV ügyvezető elnöke minden évben ugyanazokra az emberekre tettem javaslatot a bizottságban.

Ez azt jelenti, hogy van egy parancs, egy magára valamit is adó értelmiségi belső parancsa: bizonyos szellemi szint felett nem megyünk bizonyos szint alá.

Ezt tilos egy értelmiséginek. És ez a bíráló cikkek egy jelentős részét pont oda helyezi, ahová való. Nem kell rájuk reagálni sem, egyszerűen nem ütik meg azt a szellemi színvonalat, ami az embert szóra vagy válaszra bírja. A másik a politikai része ennek az ügynek. Látható, hogy az a fajta szemlélet, amelyik a 2012-es tanterv módosításából előjött – hiszen ez nem egy vadonatúj tanterv, ezt hozzá kell tennünk –, bizonyos erőknek politikai szempontból nem jó. És csak azért nem beszélek erről részletesebben, mert én nem vagyok politikus és nem is szeretném ezt a kérdést politikai síkra terelni.

– Pedig politikai szereplőktől is jócskán érkeztek támadások.

– A legnagyobb bűn tantestületeket egymás ellen fordítani, embereket egymás ellen fordítani világnézeti alapon. A szabadság eszméje, leple alatt olyan konfliktusokat gerjeszteni az országban, amelyek pontosan azt akadályozzák meg, hogy a magyar iskola úgy működjön, ahogyan működnie kell. A tanári szabadság ebben döntő kérdés. Ne felejtsük el, hogy még soha, amióta Magyarországon alaptantervi szabályozás van, nem fordult elő, hogy a tanár a letanított óraszám húsz százalékában teljesen szabadon azt taníthat, amit akar. Egy lelkiismeretes tanár mit fog csinálni? Természetesen azt mondja: ha meg tudom tanítani ennyi órában ezt az anyagrészt, akkor hozzáteszek valami olyat, ami az osztályomnak a legmegfelelőbb, amit meg tudok tanítani, ami fontos számomra stb. Ebben abszolút bizalom van a tanár iránt. A 2012-es tantervben tíz százalék volt ez a rész, most felemeltük húszra. Soha ekkora tanári szabadság még nem volt. És mégis mit olvasunk? Alattvalóvá akarjuk nevelni a gyereket, a tanárok szabadságát megszüntettük, rabszolgává akarjuk tenni őket. Ezek mind a rossz és gyenge minőségű politikai pamflet kifejezései.

– Ön szerint miben ragadható meg leginkább a mai oktatás, a megújított alap-és kerettanterv lényege?

– Döntően abban, hogy az újszerű pedagógiát, az új pedagógiai módszereket nyilvánvalóan 21. századi módon kell a mai iskoláknak közvetíteniük. És ez az igazság a megújult vagy részben megújult tananyagtartalmakat illetően is. Hiszen arról van szó, hogy nem szabad ragaszkodni egy 1948-ban kialakult és tulajdonképpen begyepesedett irodalmi kánonhoz, amely kimondottan úgy készült, hogy Révai József, a kommunizmus nagy ideológusa azt mondta, tegyük az irodalomtanítást az osztályharc eszközévé.

Mindenkit kisepertek az akkori irodalmi kánonból, aki nemzeti patrióta szemmel tekintett a magyar valóságra és megpróbálta azt a magyar érdek és a magyar szemlélet alapjáról értelmezni.

A 20. század első felének irodalmából ezért maradtak ki 1920 után a határon túl keletkezett értékes magyar irodalmak. És természetesen így maradtak el és így gyomlálódtak ki az anyagból az ún. konzervatív, polgári irodalom legnagyobb írói is. Nagyon gyakran emlegetik azt a három nevet, Wass Albertét, Nyirő Józsefét és Herczeg Ferencét. Úgy tűnik, mintha újként jelennének meg a Nemzeti alaptantervben, de ez is csak részben igaz: a 2012-es tantervben már szerepelt Wass Albert és Nyirő József neve is. Herczeg Ferencről pedig annyit, hogy a korszak írófejedelme volt. 1925-ben, amikor a svéd Nobel-díj Bizottság fölkérésére először volt lehetőségünk megnevezni magyar jelöltet, egyhangúlag Herczeg Ferencet és művét, Az élet kapuját jelölte a magyar Nobel-díj Bizottság. Nem véletlenül. Herczeg ekkor már Európa-szerte ismert író volt, az Élet kapuját sok-sok nyelven lehetett olvasni, a skandináv nyelvektől egészen az olaszig, ráadásul ez a regény valóban egy nemzeti sorskérdésről beszél. A frissen alakult magyar irodalmi Nobel-díj Bizottság tagja volt többek között Négyesi László is, aki a budapesti egyetemen Juhász Gyulát, Babits Mihályt, Kosztolányi Dezsőt is tanította; hozzá jártak azokra a híres stílusgyakorlatokra, amelyeken később formálódott az említett nagy költő-triász. Nyirő József és Wass Albert Baumgarten-díjas írók voltak – Babits Mihály ítélte nekik a díjat. 1943-ban éppen Márai Sándor jegyzi meg, hogy a századforduló nagy író-triásza Jókai, Mikszáth és Herczeg. Nyilvánvaló, hogy én sokkal inkább hiszek Babits Mihálynak, Márai Sándornak és az ő értékítéletüknek, mint olyanokénak, akik talán úgy beszélnek ezekről a szerzőkről, hogy legjelentősebb műveiket még csak nem is olvasták.

– Rengeteg támadás érte önt a megújított Nemzeti alaptanterv kidolgozását illetően. Akad-e ezek között megfontolásra érdemes kritika? Gondolok itt például a különböző pedagógus szakszervezetek tiltakozására vagy Péterfy Gergely megnyilvánulására, aki azt írta a blogján, hogy ön szerint „a gyermek joga annyi, hogy kussol, megcsinálja, amit mondanak neki, és főképp: nem zavarja a felnőtteket felesleges kérdésekkel. Csöndben ül az órán, bemagolja a leckét, és ha nem mondja fel hibátlanul, egyes. Jelentés, körmös, Wass Albert”.

– Ezek a minősítések az én számból soha nem hangoztak el, ez Péterfy Gergely saját találmánya. Aki már járt iskolában és tanított gyerekeket az tudja, hogy az iskolai oktatás nem így működik. A mai Nemzeti alaptanterv és kerettanterv szellemisége ennek éppen az ellenkezőjéről szól. Az alaptanterv a legmodernebb pedagógiai módszereket, a játékosítástól (gamification) kezdve egészen a kooperatív tanulási módszerekig nemcsak tartalmazza, de ajánlja is. Megmondom őszintén, amikor olvastam ezt a rágalomözönt, amit Péterfy Gergely leírt, akkor az első pillanatban arra gondoltam, hogy reagálok. De egy ilyen szimplifikált nyilatkozatra azt hiszem, nem érdemes, hiszen aki a NAT-ot és a KET-et (kerettanterv – a szerk.) elolvassa, az tudja, hogy éppen az ellenkezője igaz annak, amit ő leírt.

A tanári szabadság megköveteli, hogy a pedagógus választhassa meg azt a tanári módszert, amelyik egy-egy anyagrész eredményes megtanítására a legalkalmasabb.

A tanárnak mindig azt a pedagógiai módszert kell választania, amely a leghatékonyabbnak mutatkozik az osztályközösség tanítására.

– Péterfy Gergely éppen a nyugati, liberális iskolarendszereket említi követendő példaként, holott nem olyan régen éppen az Index írt arról a kutatásról, amely szerint a fejlett országokban egyre „butábbak” az emberek. Az összefüggés csupán a véletlen műve?

– Az említett cikkben felsorolnak néhány országot, amelyekben ez a furcsa felmérés megtörtént – és az IQ-szint csökkenéséről számolnak be. Nyilvánvalóan egy ennyire bonyolult világban, mint amilyen a mai, sokkal inkább arra volna szükség, hogy egy ember olyan háttérműveltséggel rendelkezzen, amely alapján képes mérlegelni egy dologról, hogy az igaz, vagy sem. Vagyis minél kevésbé legyen manipulálható az ember, minél önállóbban és szabadabban tudjon dönteni. Ehhez azonban műveltségre és tudásra van szükség.

Nem lehet tudásalapú társadalmat építeni ismeretek nélkül, csak a tudatlanság társadalmát lehet így felépíteni.

Ezek megint erős szavak és nyilvánvalóan erre is reagálni fognak, ahogy ez szokott történni, azonban hozzá kell tennem, hogy a magyar Nemzeti alaptantervet nem Takaró Mihály írta. És talán megtisztelő is lehetne számomra, hogy sokan azonosítják velem a Nemzeti alaptantervet, amelyen azonban rajtam kívül száznál is több szakértő dolgozott, akik például a tanulási eredmények tekintetében nagyon jelentős munkát végeztek. Nem olyan régen valaki leírta, hogy az a tanterv, aminek az első fele jó, a másik fele viszont csapnivaló, az elfuserált tanterv. Nincsen első fele és második fele, sem az alaptantervnek, sem a kerettantervnek, ezek szervesen és szorosan összefüggő anyagok. Egy olyan anyag készült, amelyben éppen azt próbáljuk meghaladni, ami az előző tantervekben már elavult és korszerűtlen volt.

– Melyek ezek az elavult elemek?

– A 20. század első feléből megpróbáljuk a teljes magyar irodalmi kánont megmutatni. Azt a fajta egyoldalúságot, ideológiai elfogultságot, amelyet ez az 1948-ban kialakult és azóta nagyon kevés változáson átesett kánon tükröz, megpróbáltuk kiegyenlíteni. Ugyanez a helyzet, amikor a tanárokról van szó. A tanár kihagyhatatlan szereplője az iskolának. Karácsony Sándor, a magyar neveléselmélet egyik 20. századi óriása mondta, hogy „minden elért eredményt kettőnk közös munkájának tartok”. Vagyis mindig a diák és a tanár közös erőfeszítése hoz létre vagy eredményt, vagy eredménytelenséget.

Nincs olyan, hogy a gyermek önmagában, mint egy autonóm lény, mindenféle tanári segítség és vezetés, irányítás nélkül tud fejlődni. Ez az a fajta futurista gondolat, amely már több száz éve benne van abban a gondolkodásrendszerben, melynek lényege, hogy a gyerek úgy működik, mint egy automata.

Tehát ha beletöltjük egy „tölcsérrel” a dolgokat, akkor a folyamat végén kijön egy ilyen és ilyen ember. Azonban szerencsére azért buknak meg ezek a módszerek mindig, több évszázada, mert az ember nem így működik. Az emberi gondolkodás szabadsága és fejlődése mindig kérdéseket vet fel egy fiatal, fejlődő személyiségben.

– Ha ez valóban így van, akkor hogyan segít a NAT abban, hogy ne váljanak „automatákká” a fiatalok?

– Nem olyan régen olvastam egy cikkben a kérdést: „Hol van a gyermek személye és az egyéniség védelme”? A magyar Nemzeti alaptanterv és azon belül a magyar nyelv és irodalom tanterv egyik kiemelkedő pontja az, hogy alapelveket és célokat tartalmaz. Ezekben megfogalmazódik a kompetenciafejlesztés, a személyiségfejlesztés, a morális és érzelmi nevelés. Pontosan az a cél, hogy egy olyan alap- és kerettantervet hozzunk létre, amelynek segítségével a kihagyhatatlan szerepet betöltő tanár el tudja érni ezeket az eredményeket. Ezeknek a hosszú folyamatoknak a végén kell megjelenniük azoknak a tanulási eredményeknek, amelyeket szeretnénk elérni az iskolákban. Ehhez azonban iskola kell, tanár kell, szülő kell, gyermek kell. Ezért van, hogy a Nemzeti alaptanterv a preambulumában kimondja, hogy a dokumentum iskolák és tanárok számára készült. Én azt gondolom, hogy aki veszi magának a fáradtságot, hogy az alap- és kerettantervet is a kezébe vegye, és nem egészen amatőr, tehát van valami fogalma azokról a kifejezésekről, amelyek ezekben a dokumentumokban szerepelnek, az nem juthat olyan megállapításokra, amelyek az utóbbi időben sorozatban megjelentek.

– Úgy tűnik, az alaptantervet támadók körében már az is megütközést kelt, ha a nemzeti kultúra, a magyar identitás és az átörökítés kifejezések elhangoznak. Ezek kizárólag politikai meggyőződésből adódhatnak, vagy esetleg kialakult egy olyan vélemény, amely szerint a nemzeti érzületű írók „nem elég jók”?

– Azt gondolom, hogy nemcsak az Alaptantervvel kapcsolatban, hanem az egész világban folyik egy harc – mintha két univerzum létezne. Az egyik azt képviseli, hogy van múlt, és a múltból ered a jelen. A tegnapra épül a ma, és majd a mára fog épülni a holnap. És van egy másik univerzum, amelyik már évszázadok óta hirdeti, hogy „indulj az útra, vissza se nézz, múltad a fájó bús ezer év”. Vagy: „a múltat végképp eltörölni, rabszolgahad indulj velünk”. Ez az univerzum az, amelyik tagadja a kontinuitást. Ezért lehet olvasni olyasmiket, hogy nem a nemzeti múltból és kultúrából kell kiindulni, mert ezt meghaladta a világ. De hát senki sem születhet egyszerre két helyre, nem születhet egyszerre két időben, nem lehet egyszerre öt anyja és nyolc apja, bizonyos szempontból determináltak vagyunk: egy időben, egy helyre, egy országba születünk meg.

Mindenki szocializálódik valamiben, nem létezik szocializáció nélküli ember. Egy magyar ember magyar kultúrában szocializálódik.

Magyar lesz az anyanyelve, magyarul tanítják meg írni, olvasni, gondolkodni, számolni, a magyar kultúrával találkozik az iskolában. A kultúra mindig a múlt összegyűjtött kincseinek összessége, gondoljuk csak el, hogy milyen ereje van a magyar kultúrának! Radnótit szoktam mindenhol felhozni példának, aki azt mondja, „Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország (…) Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály”. Tehát a magyar költészet legnagyobbjai is pontosan ezt az univerzumot képviselték. Amikor arról beszélünk, hogy nem elég jók a nemzetiek, akkor Petőfi Sándorról mondjuk, hogy nem elég jó. Akkor Arany Jánosról mondjuk, hogy nem elég jó. Akkor Babits Mihályról mondjuk, hogy nem elég jó. Akkor Juhász Gyuláról mondjuk, hogy nem elég jó. Akkor Herczeg Ferencről mondjuk, hogy nem elég jó. És végtelen hosszan sorolhatnám azokat az írókat, akik ennek az univerzumnak a képviselői.

– Vagyis az imént kifejtett eltérő világnézetek közötti konfliktus telepszik rá az irodalomra is.

– De nehogy azt higgye valaki, hogy ez új keletű vita. Babits Mihály, a korszak egyik meghatározó gondolkodója és költője filozofikus alkat volt, tehát a versei nemcsak irodalmi, de filozófiai szempontból is hihetetlenül magasra értékelhető szellemi produktumok. Babits lefolytat egy vitát Julien Bendával, ebből születik Az írástudók árulása, amelyben pontosan arról van szó, hogy mi is az írástudó felelőssége és hogy teljesíti-e egy írástudó ezt a felelősségét.

A vita tehát nem, a színvonal azonban újszerű és új keletű.

Mert ameddig Babits Mihály vitatkozik Julien Bendával, addig ez olyan színvonalon történik meg, amelyen a 21. században is illene beszélgetni. De mit lehet vitatkozni azzal, akiből fröcsög a gyűlölet, a közönségesség, a másik lejáratása, elpusztításának vágya, a gúny. Amikor a Saul Alinsky-módszer működik a közbeszédben az irodalomtörténettel és -tudománnyal kapcsolatban, vagyis egy pillanatra se hagyd, hogy a másik megnyugodjon és főként használd a gúnyt, a lejáratást, a kinevetést mint eszközt – akkor valójában nincsen miről tárgyalni. Péterfy Gergely ezekkel az eszközökkel próbál élni, miközben egyetlen szakmai érvet sem mond. Beleakaszkodik egy egész oldalas cikk egyetlen mondatába, pedig tájékozódhatna arról, hogy miről szól valójában az új Nemzeti alaptanterv. Ehelyett egy mondat nyomán a másik szájába ad olyan szavakat, mintha azokat a másik gondolná, vagy állítaná. Ez vonal alatti, erre nincs mit reagálni. Kétségbe ejtő, hogy a 21. században egy magát írónak nevező ember ilyen eszközökhöz nyúl.

MTI Fotó: Koszticsák Szilárd

– Hogyhogy a korábbi években senki sem foglalkozott számottevően az alaptantervvel? Hiszen nem véletlenül nevezzük a mostanit megújított alaptantervnek…

– Az emberek a 2012-es (a megújított alaptanterv alapját képező) alaptantervet sem ismerik valószínűleg, hiszen ha valaki tüzetesebben, számszerűen megnézi, abban több ajánlott mű szerepel, mint az újban. És például éppen a felénk kritikusan megnyilatkozó Pethőné Nagy Csilla könyvei mutatják, hogy miközben minket azért ér kritika, hogy túlságosan sokat kívánunk a gyerekektől, a mai tankönyvek egyszerűen megemészthetetlenek. A Pethőné Nagy Csilla által szerkesztett tizenkettedikes irodalom tankönyv két kötete összesen 556 oldal. Egyáltalán nem mindegy, hogy mit olvas a gyerek. Akik ezt mondják, azok tagadják, hogy az irodalmi műveknek értékközvetítő funkciója van. Beszéltünk már a két univerzumról, itt van közöttük az egyik különbség. Mi azt valljuk, hogy az igazán értékes irodalmi műnek értékközvetítő funkciója van. Azt gondolni tehát, hogy mindegy, min keresztül tanítjuk a gyereket, a legnagyobb pedagógiai hiba és tévedés. Miért magától értetődő kategória az Egri csillagok? Nemcsak azért, mert generációk nőttek fel rajta, amióta a regény a 20. század elején megjelent, hanem azért is, mert az Egri csillagokkal valami olyan speciálisan magyar szemléletet akarunk tükrözni, amelynek legjobb példája az egész történelemben az egri vár védőinek hősiessége. Amikor a kevesebb mint kétezer harcos valami miatt – ez a valami a hazaszeretet és a hűség – szembeszáll több mint százezerrel. Reálisan nulla százalék esélyük van, mégis hisznek a győzelem lehetőségében. Ez szinte a magyarság szimbólumává vált. Ezért ragaszkodunk ennyire az Egri csillagokhoz.

– Ha igazán őszinték vagyunk, akkor a Piarista Gimnázium néhány tanárának nemrégiben napvilágot látott állásfoglalása kissé zavarba ejtő, hiszen egyházi iskolák tanárairól van szó – vagyis keresztény pedagógusok is bírálják az alaptantervet. Ön milyen magyarázatot adna erre a megosztottságra?

– Habár ez már nem tartozik szigorúan a Nemzeti alaptantervhez, ezért csak félig-meddig, de szívesen válaszolok rá. A Piarista Gimnázium tanárainak levele az árukapcsolás klasszikus példája volt. Miről van ugyanis szó? Ebben a tiltakozó levélben jónéhány olyan dolog olvasható, amely akár még jogosnak is nevezhető. Gondolok itt például a pedagógusok túlterheltségére. A pedagógusok alacsony bére szintén probléma, amelyet radikálisan rendezni kell, amint lehetőség adódik rá. De mit kapcsoltak össze ezekkel? Egy csomó, valóban jogos dolog mellett azt mondták, hogy „ja és a NAT és a KET, tiltakozunk!”. Most akkor mit is írtak alá valójában az aláírók? A jogos igényekkel kapcsolatban megfogalmazottakat, vagy egy, a NAT és a KET elleni tiltakozó szöveget?

– Kifejtené ezt bővebben?

– Figyeljük meg, milyen speciális volt a reakció. Kétségtelen, hogy majdnem  ezer tanár csatlakozott az akcióhoz, de ez a sajtóban már úgy jött le, hogy több mint ezer tanár tiltakozik a NAT ellen. Itt látszik a klasszikus árukapcsolás. Ezeknek a tanároknak egy nagyon jelentős része nem feltétlenül azért írta alá az állásfoglalást, mert bírálja az alaptantervet. Mindig ugyanaz a módszer: kiindulok egy konkrétumból és aztán azt eszkalálom. Vagy egy nagy, eszkalált problémát mint jogos problémát fölvetek, aztán azt visszatükrözöm egyetlen pontra, és azt mondom, hogy ezért vannak kint az utcán, ezért tiltakoznak. Közben ez nem fedi a valóságot. Hogy a magyar közoktatásban – és itt nemcsak a tartalmi megújításról van szó, hanem az egész rendszer megújításáról – szükség van további eszközökre, az kétségtelen. De ilyenekre mindig szükség van.

Semper reformari debet, vagyis mindig újítani kell. Mert a körülöttünk lévő valóság kényszerít bennünket arra, hogy bizonyos tekintetben alkalmazkodjunk. Amiben nem szabad alkalmazkodni, az az értékközvetítés.

Az iskolának örök célja az értékközvetítés. Minden magyar iskolának és a világ minden iskolájának van emberképe. Hogy milyen ez az emberkép, ezt határozzuk meg mondjuk egy alaptantervben és egy kerettantervben, de igazodva a 21. század igényeihez, megtartva azt a szabadságot, hogy egy tanár ne csak azt mondhassa el, ami a legfőbb értékelvként végighúzódik egy anyagon, hanem a saját világlátásából is közölhessen valamit a tanítványaival. Nem véletlenül mondjuk a tanárt paidagogos-nak, a gyereket pedig tanítványnak. Érdemes elgondolkozunk ezen a két szón, hogy tanár és tanítvány – nem véletlenül nem szeretik alkalmazni őket és mondják például inkább azt, hogy diák, vagy tanuló. De hát a tanuló is mit csinál? Tanul. A kérdés, hogy kitől és mitől? 

– Ennek alapján a tanár szerepe a 21. században kifejezetten felértékelődik. Tanár és diák együtt fejlődik?

– A megújulást mindenki szeretné, de úgy, hogy neki ne kelljen megújulnia, vagy csak minél kevésbé. Nyilvánvalóan egy ilyen új kerettantervnek magát a tanárt is arra kellene inspirálnia, hogy a fentebb említett magyar írók műveit – hiszen az egyetemen feltehetően nem tanulta őket – elolvassa, és saját képet alakítson ki róluk. Miközben mindenki azt mondja, hogy a kompetenciafejlesztés legyen a középpontban, elfelejtik, hogy ez a tanárra is vonatkozik. Vagyis egy tanártól is elvárható az élethosszig tartó tanulás. És itt van összefüggés a NAT és a KET között, hiszen az alaptanterv csak azt mondja meg, hogy melyik szerzők és melyik művek kerülnek be, de az, hogy egy szerzőhöz hány mű hány órában van kötve, már a kerettanterv körébe tartozik. Nézzünk egy példát. Nem olyan régen leírta valaki, hogy 117 szerző jut 407 órára. És akkor eszembe jutott, hogy persze, a 117 szerző az egy matematikai szám, de ott Catullus összesen egy két soros verssel szerepel, ami nyilvánvalóan nem fog egy órát igénybe venni. Ugyanakkor a Bánk Bánt esetleg három vagy négy órában kell tanítani. Vagyis itt matematikai számokkal dobálózni egészen egyszerűen szakmaiatlan. Azt kell megvizsgálni – és nagyon alaposan meg is vizsgáltuk, ezért csökkent például a nagy óraszámokban megtanítandó alkotók versmennyisége –, hogy belefér-e a nyolcvan százaléknyi óraszámba a megtanítandó anyag.

– Hogyan képzelhető el ez a gyakorlatban?

– Ha egy szerző kilenc órában tanítható, akkor oda hat verset helyeztünk (és ezen felül van még az a húsz százalék, amely a tanár saját döntése lesz). Mert nyilvánvalóan hagyni kell a bevezetésre időt, esetleg a számonkérésre, dolgozatírásra, felmérésre, bármire. Ezt az anyagot olyanok írták – és itt a kerettantervről van szó –, akik abszolút szakemberei ennek a kérdésnek. Ez egy bemért anyag, aminek a gyakorlati kipróbálása szeptembertől fog elkezdődni. Akkor sok minden ki fog derülni, például a sok-kevés kérdésére is választ kapunk. Nem véletlen, hogy a kerettantervek esetében egy-két év próba után van lehetőség arra, hogy azt mondjuk, igen, itt esetleg csökkenteni kell, itt pedig növelni. Ezt csak a kipróbálás fogja eldönteni. Nekem úgy tűnik, hogy azok, akik a mai alap- és kerettanterv ellen ágálnak, igazából nem mérték fel ennek a kettőnek az összefüggéseit. Én nagyon szívesen leülök bárkivel, aki szakmabeli, egyáltalán, aki ért hozzá vagy tanított életében, hogy megvitassuk az alaptantervet. Viszont senkivel nem állok le szívesen beszélgetni, aki a partvonalon kívülről bármilyen okból bekiabál. Ez azért nem jó, mert a mai internetes, facebook-os világban kialakult egyfajta „kommentműveltség”. Vagyis amikor már nem olvassák az eredeti forrást, csak az arról szóló komment alapján alakítják ki a véleményüket. Ez a bizonyos egész oldalas, Magyar Nemzetben megjelent cikk – és a körülötte kialakult vita – erre klasszikus példa volt. Ha valaki elolvassa azt az egy oldalt, akkor nagyon-nagyon sok minden világossá lesz számára, fel sem tesz bizonyos kérdéseket. Azonban tipikus „kommentműveltség” mutatkozott meg: valaki kiragadott egy mondatot, és sokan ez alapján, a mondatot önjáróvá téve alakították ki a véleményüket. Mindenkinek csak azt tudom ajánlani, szakmabelieknek nem is kell ajánlanom, mert ők ezt meg fogják tenni, hogy olvassa el a kerettantervet, az alaptantervet pedig azért, mert az alapelvek és a célok nagyon fontosak a jövő szempontjából. Ez a mostani alap- és kerettanterv abszolút lehetőséget ad arra, hogy a magyar nyelv és irodalom tanítás megújulhasson.

– Mit ért megújulás alatt?

– A megújulásnak két része van, az egyik a megújuló ismeretanyagé, a másik a megújuló pedagógiai módszereké. Szükség van a megújulásra, mert nem a 19. vagy a 20. században élünk. Valaki azt írta, hogy ez egy „múltba néző, elavult tanterv”. Ez a mondat azért nem érvényes, mert mindegy, hogy valaki kétezer évvel ezelőtt fogalmazott meg egy örök, értékhordozó igazságot, vagy a 20. században.

Ugyanis az tesz mindig mindent kortárssá és korszerűvé, hogy ma is igaz.

Amikor Catullus leírja, hogy „Gyűlölök és szeretek. Miért? Nem tudom én se, de érzem: így van ez, és a szívem élve keresztre feszít” (Szabó Lőrinc fordítása – a szerk.), akkor az érzelmi ambivalenciáról írt le valaki egy örök igazságot több mint kétezer esztendővel ezelőtt. S miután az igazság igazság marad, vagyis hogy egyszerre tud élni a szívben két ellentétes irányú érzelem, a gyűlölet és a szerelem, eltelik kétezer év és egy József Attila nevű magyar költő teljesen újszerűen megfogalmazza ezt: „és szívében néha elidőz, a tigris és a szelíd őz”. Ez ugyanez a gondolat, csak egy 20. századi magyar költő mondja ki. Miért nem szabad eltekinteni Catullustól? Mert ő a forrás. Gondoljuk csak el, ilyen alapon nem szabadna Shakespearet tanítanunk, meg Villont, mert a múltba nézünk. Nem-nem. Shakespeare-t tanítani kell és Villont is tanítani kell és Moliére-t is tanítani kell, és Aranyt és Petőfit is tanítani kell, mert ezek nem múltba néző irodalmak, hanem örök, korokon átívelő értékeket hordozó művek. A cél az, hogy normatív, korokon átívelő értékeket közvetítsen a magyar iskola. Három kategória van, hiába hiszi azt mindenki, hogy csak kötelező és szabadon választott kategória van. A harmadik ráadásul a legfontosabb: a magától értetődő. A magyar irodalom tanterv elképzelhetetlen Himnusz nélkül, Szózat nélkül, Arany János nélkül, Petőfi Sándor nélkül, Kölcsey Ferenc nélkül Babits Mihály nélkül, Ady Endre nélkül, vagyis ezek a magától értetődő kategóriába tartoznak. Ugyanilyen magától értetődő kategóriát alkotnak az erdélyi irodalom legnagyobbjainak alkotásai. Tehát elképzelhetetlen magyar irodalmi kánon Áprily Lajos, Nyirő József, Dsida Jenő vagy Wass Albert nélkül. És most jön az újítás lényege: ez az első olyan magyar tanterv, amelyben szerepelnek a kerettantervben a Délvidék és Kárpátalja legnagyobb írói. Gion Nándorra gondolok, vagy Kovács Vilmosra, aki Kárpátalja nagy, 20. századi klasszikusa.

Ezért kell a tanárnak is megújulni. Ezért kell megújulni a tankönyveknek is, hiszen a szemlélet lényege az, hogy befejeztük azt, amit a kommunizmus hozott, és amin az elmúlt harminc év sem változtatott, vagyis hogy a magyar irodalom az a magyarországi irodalom. Ez 1920-ig igaz volt, utána már nem.

1920 óta Kárpát-medencei magyar irodalom van, mert a magyarság hazája mindig is a Kárpát-medence volt, ahogy ma is az. Nekünk Kárpát-medencei irodalmat kell a következő generációknak továbbadni, mert azt gondoljuk, hogy kulturális értelemben nemzetünk egyesíthető, így kulturális értelemben kell egyesíteni a nemzetet. Hogy Kolozsvártól Pozsonyig ugyanazt tanulja mindenki sztenderdként egy magyar általános vagy középiskolában.