Nem az a kérdés, hogy mi van a spájzban, hanem hogy képesek vagyunk-e megosztani
Sokat beszélünk a koronavírusról, és arról, hogy – egyelőre – nincs ellene gyógyszer, vakcina. Azért talán mégis akad: igyekezzünk magunkat önkéntesen elzárni a világtól!
Tegyük magunkat karanténba!
Nem könnyű ez, hiszen a mi generációnk beleszületett a szabadság és a nyitottság világába. Ugyanakkor a következő hónapokban kollektív életstratégia-váltásra lesz szükség annak érdekében, hogy a veszteségeket minimalizálni tudjuk. Mindenkinek van kit féltenie, ezért vitán felül áll, hogy váltanunk kell, és ez lemondásokkal fog járni. A kisebb és nagyobb dolgok, szokások – átmeneti – megváltoztatása is sokat segíthet abban, hogy esélyt adhassunk másoknak és magunknak arra, hogy egészségünket megőrizzük.
Ma feleségemmel és a kisbabával a Feneketlen-tónál sétáltunk. Búcsúztunk a tótól, a vadkacsáktól, a virágba borult aranyesőbokroktól és más egyéb, az első virágot bontó növényektől: tudjuk, már termés lesz rajta, mikor legközelebb látjuk őket.
Nem könnyű a búcsú: megszoktuk a jólétet, a kényelmet, a szabad akaratot.
Generációnknak, a most 30-asoknak eddig mindenből a java jutott. Nem volt szerepünk a rendszerváltásban, nem kellett valós nehézségeket megtapasztalnunk. Most viszont eljött annak az ideje, amikor munkánkkal, szolidaritásunkkal és egységükkel a nemzet gerincoszlopaként bizonyíthatunk.
Nagyszüleink egész életünk alatt építették a második világháborúban megsemmisült országot. Mi vagyunk a „nagy építők generációjának” unokái, eleink a morális helytállásra is köteleznek. Számunkra más kihívást tartogat a sors: Felelősek vagyunk öregedő szüleinkért és gyermekeinkért. Most rajtunk a sor, és ott segítsünk, ahol kell.
Ha kell, bevásárlással, ha kell, véradással vagy esetleg csak azzal, hogy maradunk otthon, és az M5-ön megnézzük a hatodikban kimaradt fizikaórákat.
Nagyszüleinknek háborúban kellett helytállniuk, nekünk csak az a feladatunk, hogy otthon maradjunk, és vigyázzunk családunk egészségére. Ez utóbbi a kialakult helyzetben nem is tűnik olyan könnyű feladatnak,
de azért nem is annyira nehéz, mint feltartóztatni a szovjet Vörös Hadsereget, mindösszesen hét tölténnyel a tárban!
Mai világunk jól szervezhető, virtuális kütyünkkel vagyunk felfegyverkezve a vírus ellen. Sokan vagyunk olyan szerencsések, hogy dolgozhatunk otthonról, megmutathatjuk a cseperedő unokát Skype-on, építhetjük virtuálisan is közösségeinket, és megmutathatjuk mindenkinek, hogy Magyarország egységes és képes sorsának javításán az emberpróbáló időkben is. Másképpen nem fog menni, be kell látnunk azt is, hogy másra nem számíthatunk.
Ha hetente vagy kéthetente egyszer elindulunk vásárolni, akkor előtte kérdezzük meg idősebb lakótársainktól, hogy kell-e nekik valami a gyógyszertárból, a boltból. Udvarias gesztusunkkal lehet, hogy nem is élnek,
de amit mindenki nyer vele az az, hogy tudhatják: nincsenek egyedül a bajban!
A kifosztott boltok láttán jusson majd eszünkbe, hogy nem az a kérdés, hogy mi van a spájzban, hanem hogy képesek vagyunk-e megosztani a tartalmát, amikor eljön az ideje. A székesfőváros második világháborús ostroma alatt a budapestiek és nincstelen alföldi és erdélyi menekültek összefogtak. A két hónapos lehetetlennek látszó pinceéletet is túlélték.
Nekünk összkomfortos, széles sávú internet-hozzáféréssel rendelkező otthonunkban, kényelmes kanapén csücsülve kell túl lennünk a bezártság és az aggasztó hírek miatt ránk telepedő stresszen.
Biztos vagyok benne, hogy a legsötétebb órákban is kialakulhat az az egység, mely tovább lendíti az országot a rossz események sorozatán. Hogy milyen lesz a következő kilenc hónap? Tiszta szívvel bízom abban, hogy az összefogás 9 hónapja lesz!
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com
