Szikora Robi a Vasárnapnak: A Jóisten küldötte lettem

– Milyen érzés a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nagykövetének lenni?

– Azt mondják, nagykövet vagyok, bár én jobban szeretem a hírnök megnevezést. Úgy visszük az esemény hírét, mint Gábriel arkangyal. A megtiszteltetés úgy érintett, mint akit soha nem állítanak hadrendbe, pedig érzed, hogy a csapatnak szüksége van rád. Az egyháznak szüksége van minden értékes és hitelesnek mondható emberre. Én a laikusok laikusa vagyok, éppen csak egy téglája az élő egyháznak. Mindig is örültem annak, amikor templomokba hívtak el, hogy tanúságot tegyek a hitemről. Tetszett, hogy sok embernek beszélhettem ilyenkor, akik kíváncsiak voltak arra, hogy mit tudok én a kapcsolatomról Istennel. Sokak számára csak mint zenész voltam ismert. Tudták, hogy sikeres vagyok és közismert, de erről az oldalamról még talán nem hallottak. Általában a külsőm alapján nem következtetnének erre. A slágereim után azonosítanak be engem.

– A slágerek között nem férhetne meg a lelked istenes szeglete?

– A lemezeimre mindig rátettem rövidebb, egyperces dalocskákat. Nagyon szeretem a rövid dalokat. Ezek úgy szólnak, ahogy éppen kijöttek a szívemből. A „hitből fakadó dalaimat” menet közben vettem fel egy kazettára. Ezeket nem mutogattam, de ha egy album megjelent, mindig rátettem belőlük egyet. A nagy „csinn-bumm cirkusz” mellett felvillan egy „röpima”, amelyről azt reméltem, hogy eléri azokat, akiket el kell érni.

– A művészeted segítségével hídember lettél?

– Nem volt kérdés számomra, hogy a templomba járókat vagy oda nem járókat szólítom-e meg ezekkel a dalaimmal. Annak örültem, hogy a hallgatóságom hallhat valamit a szívem legbelső szobájából. Amikor még latinul szólt a mise, akkor a végén a pap azt mondta, „ite missa est”, vagyis küldetésetek van. Ez nekem is szól. A Jóisten küldötte vagyok. Nagyon sokat törtem a fejem, hogy melyik számot tegyem rá gyöngyszemként egy-egy új albumunkra, mert nem akartam a soha el nem múlót a gyorsan mulandó üzenetek közé keverni. Mégis úgy éreztem, hogy hiba lenne, ha lehagynám ezeket az apró hitvallásokat. Európa missziós terület lett.

– Mint a NEK hírnöke, mit jelent az Eucharisztia a személyes életedben?

– A mindent. Ebben minden benne van. Például a hálaadás. Nagyon nem szeretem a hálátlanságot. Akitől mindent kaptunk, annak meg kell ezt köszönnünk. Az egész életem Istentől van. Tőle kaptam a sportot, a zenét, a szerelmemet, aki a feleségem most is. Él bennem az apámtól rám hagyományozott hazaszeretet, a templom közelsége. A kapott ajándékok közül némelyik egyenesen karizma, tehetség. Ezeket meg sem kell tanulni, mert tudod. Harminc éve minden nap szentmisén veszek részt. Ez idő alatt csak egyszer, betegség miatt nem tudtam elmenni.

Amikor az Oltáriszentséggel találkozom, nem biztos, hogy minden alkalommal olyan elementáris érzések töltik el az embert. Ám ahogy egy talán kevésbé hangsúlyos koncerten is fel kell szítani a szívemet, hogy az ottani hallgatóságnak a legjobbat adjam magamból, ugyanígy van ez minden áldozással. Léteznek lelkileg nagyon száraz időszakok, ami nem baj. De jó, ha felstuffolod magad, hogy miért állsz sorban az anyókák mellett a templomban, amikor áldozáshoz járulsz. Jézus Krisztus, akit kétezer éve leköptek, megkínoztak és megfeszítettek, ő jön el hozzád, mert téged sem hagy ki a szeretetéből. Rádöbbensz, hogy valóban temploma vagy a Szentléleknek. Minden tisztátalan dolog eltűnik belőled, ha te Krisztushoz mész oda. Jézusnak te önmagadban elég vagy. Ő úgy szerelmes belénk, amilyen szerelmet elképzelni sem tudunk.

– Hogyan tudod összeegyeztetni a múlandó földi dolgokat az örök értékekkel, amelyek közül mindkettő megjelenik a dalaidban?

– Nincsen bennem ezzel kapcsolatban ambivalencia. Mindig átmegyünk egy újabb változáson.

– Mostanában is történt veled ilyen átalakulás?

– Nem történt igazán semmi, ami az életemet felborította volna. Mi választhat el Krisztus szeretetétől? Barsi Balázs atya szokta mondani, hogy semminek ne örüljünk annyira, hogy az kifordítson bennünket. Egyszerűen csak jó érzés nekem ez a feladat, hogy hírnök lehetek. Szoktam járni az Ecseri piacra. Olyan jó megtapasztalni, hogy december óta többen megállítanak azzal, hogy örülnek és gratulálnak, hogy „az egyházat fogom most szolgálni”. Persze nem nagyon tudják, hogy valójában mivel is jár ez a küldetés. Annyi a fogalmuk róla, hogy valami történik velem és az egyházzal. Valami készülődik. Még ég a mélyben a kereszténység parazsa. Dédapáink hite, ha másképp nem, genetikusan öröklődik. Az újabb generációkban újra felbugyoghat a hit. A Jóisten semelyik kor gyermekéről nem mond le.

– Rólad sem mondott le…

– Öt nap után kitették anyukámat a MÁV Szülészeti Osztályáról, és a nagyanyám úgy vitt hazafelé, hogy már a rákospalotai Jézus Szíve plébánián meg is kereszteljenek. Az ÁVH-sok a vasárnapi misén mindenkit megfigyeltek. Tudták, hogy ki megy, ki nem megy. 1953-ban még élt Sztálin elvtárs. Ez még egy nagyon kemény korszak volt. Az ember idővel felfogja, hogy mit jelentett az életében a keresztelés szentsége. Ennél többet nem kaphattam volna. Fontosabb, mint hogy vizet vagy tejet kaptam volna. És egyetlen édesanya sem kérdezi meg az újszülött gyerekétől, hogy jó lesz neki, ha anyatejet kap, hanem csak adja az élethez szükségeset. Így van ez a keresztséggel is. Az egész családom nem volt annyira mélyen vallásos, mint a nagyanyám. Én azonban a keresztség miatt be lettem oltva a Jóisten életébe. Közösségbe kerültem, még akkor is, ha ezt nem gyakoroltam, és nem fogtam fel ezt a hihetetlenül nagy ajándékot.

– Később megerősödtél ebben?

– Egyáltalán nem volt véletlen, amikor bementem abba a siófoki templomba. A Szentlélek „ott kapott el” először. Utána ugyan még többször megtértem, hiszen ez egy út Istennel. De ott első alkalommal találkozhattam Istennel a hűvös templom csendjében. Ezt radikális döntések követték. Le kellett vágnom egy csomó dolgot magamról.

– Mit kellett levágnod magadról?

– Sok mindent. A tizennyolc éves zenész félisteni öntudatát, aki azt hiszi magáról, hogy most ereszkedett le az Olimposzról. Ezért a Szentlélek alázatra tanított. Ott a templomban csak én voltam és Isten. Elkezdtem imádkozni. Az ima nem más, mint egy felordítás a mélyből. Amikor tudod, hogy menthetetlen vagy, és nem akarsz, de nem is tudsz másba kapaszkodni Istenen kívül. Fel kell kiáltani, mint Jézus a kereszten. „Köszönöm, bocsáss meg, szeretlek” – ezeket a szavakat ismételtem hosszan, újra és újra.

– Művészeteddel is hozzá fogsz tenni valamit az Eucharisztikus Kongresszushoz?

– Ez evidencia. Nagykövetnek kértek fel, de mégis csak zenész vagyok. Van egy musicalem Szent Erzsébetről. Tizenöt éve dolgozom rajta. Korábban nem gondoltam erre, de most el tudnám képzelni, hogy egy ilyen nagy magyar szent életét bemutassuk.

– A hited megvallásáért nem gondolod, hogy hátrány ér majd?

– Ha liberális lennék, biztosan nem torolna meg senki engem ezért. Ha „heteroszexuális keresztény” vagyok, akkor viszont számíthatok rá. De Jézus soha nem mondta, hogy legyetek gyámoltalanok és kishitűek. Nem maradhatunk szótlanok!

– A hazai keresztény könnyűzene nem tölti be ezt a feladatot?

– Nem igazán ismerem a műfajt. A templomban csapnivaló zenekarok filléres szövegekkel szólalnak meg. Ilyet a hatvanas években játszottunk. Az lehetetlen, hogy hat pattanásos képű gitáros ugyanazt gitározza egyszerre mindenféle hangszerelés nélkül. Ez a tábortűznél még megteszi. Nem elég azon a szinten megragadni, amikor csak egymás után azt éneklik, hogy „halleluja, halleluja”! Ez a zene nem a templomba való. A szentmise liturgiájának kétezer év óta kialakult egy ritmusa. Nem szeretem, amikor a „nagy orgonisták” vagy akár a kis gitáros zenekarok még hozzáteszik a saját fellengzős körítésüket ahelyett, hogy a lényegre figyelnének alázatosan. Lehetnek persze kivételei a templomban felcsendülő könnyűzenének, de azok kidolgozottak legyenek. Ezeket a dalokat is meg kell hangszerelni, jó szövegek kellenek, amelyeket jó énekesek adnak elő, akik jól felrakott szólamokat énekelnek. Ez ebből a templomi megszólalásból szerintem általában hiányzik, bár nem ismerem a műfaj krémjét. Itt is szükség lenne a minőségi megszólalásra. Valószínűleg nem jó ez a műfaji megnevezés sem, hiszen zene van és előadó van, aki adott esetben Istent szólítja meg a művészetével. Aki ahol van és alkot, ott kell megvallania Istent.

Gável András 

A kiemelt képünk forrása: Vasárnap.hu

A témában további olvasásra ajánlott írásunk:

Szikora Robi a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nagykövete lett