Nagyböjtben sem kell a gitárt a sarokba állítanunk!
Hivatalosan egyetlen hangszer sincsen kizárva a liturgikus egyházzenei élet színteréről. Mégis él az a vélekedés, hogy a húsvétra felkészítő negyven napos időszakban próbáljuk mellőzni a gitárt a templomokban, és csak az orgona szóljon az istentiszteletek során.
Vajon hogyan alakulhatott ki ez a vélekedés? Minden bizonnyal azok gondolják úgy, hogy a gitárosok „dempfelő” (a gitárhúrok kézzel történő fokozatos elnémítása) pozícióban tartsák a kezüket a böjti időszakban, akik a könnyűzenei dicséreteket eleve helytelenítik a templomokban, mert az
számukra leginkább – és jó esetben keresztény – tánczenét jelent.
Amíg széles körben nem válik elfogadottá a könnyűzene – hangszerekre levetítve a gitár – jelenléte a liturgiában, addig be kell vallanunk, zavart okoz, következésképp megoszthatja a gyülekezetet. Az elfogadáshoz szükséges, hogy a gitáros kántorok ismerjék és szolgálják a liturgiát és Isten szavát, amelynek megéneklésére elszegődtek. Akik pedig képtelenek nyitni a könnyűzene irányába, serkenteniük kell magukat!
A változásra való nyitottságunk keresztény létünkhöz tartozik.
A választott nép szüntelenül visszaemlékezett arra, hogy Isten hogyan hívta el Ábrahámot, és hogyan vezette el őt a látszólag biztonságosból, hagyományosból egy sokkal jobb helyre.
Isten rajtunk is alakítani akar újra és újra. Mindig egy következő, magasabb szintre szeretne eljutni velünk. Kevés az, ha berendezkedünk egy adott zenei környezetbe. Nem elég, ha a tegnap muzsikája felett őrködünk, hanem annak lelkületével késznek kell lennünk az új megszólalások irányában. A belső megújulásunk gyakori megnyilvánulása az életünkben – tágabban értelmezve – az egyházban megszülető új zene, amely a Szentlélek ajándéka.
A 22. zsoltár kezdő szavait halljuk az evangélium elbeszélése alapján a kereszten szenvedő Jézus Krisztus ajkáról: „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem”. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a zsoltárénekek Isten magasztalására születtek: azért, hogy minden dicsőséget megadjanak az Úrnak. Jézus zsidó ember lévén ismerte, imádkozta ezeket az énekeket. Egy-egy zsoltár részlete minden bizonnyal átjárta az adott nap valamely történését. A hívő zsidó ember Isten jelenlétében végezte hétköznapi dolgait.
Valami hasonlót tapasztalhatunk Jézus haláltusájakor is. A teljes megtöretettség és elhagyottság állapotában a zsoltár szavaival imádkozik. Dicsőít. Nem tesz mást: odafordul az Atyához, akiben még ebben a helyzetben is szüntelenül bízik, egyszersmind beteljesíti nem csak a megváltás művét, hanem a dávidi zsoltár minden egyes szavát is.
Mindebből jól látszik, hogy
a dicsőítés a keresztény és a zsidó ember alapattitűdje.
Vagyis az elhagyottság, a reményvesztettség, a bűnbánat, sőt még a könyörgés idején is dicsőítéssel fordulunk Isten felé. Ha ez az év egyéb időszakaiban lehetséges gitárral kísérve, a
nagyböjtben sem kell a hathúros hangszerünket a sarokba állítanunk.
Használjuk tehát a gitárt a nagyböjt idején! Természetesen nem mindegy, hogyan gyakoroljuk mindezt. A liturgia szabályai a gitáros kántoroktól is ugyanazt várják el, mint az orgonistáktól. És ha már az összehasonlításnál tartunk: számos esetben a finoman megpengetett húros hangszerek alázatosabb kifejezői lehetnek az emberi bűnbánatnak. Ha jól élünk tehát a rendelkezésünkre álló zenei eszközeinkkel, bizonyos esetekben még méltóbban támaszthatjuk alá az Ige kíséretét és a liturgia szolgálatát.
Amikor és amilyen lelkülettel az orgona szólhat a szentmisén, úgy penghet a gitár is.
