1956 > 1968 – Vigyázó szemetek Budapestre vessétek!

Marxnak ez egyszer igaza volt, a történelmi események sok esetben valóban kétszer történnek meg: először mint tragédia, aztán mint komédia (Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája. 1852). Ritkán, de megesik azonban, hogy harmadszor is színre viszik őket, mégpedig tragikomédiaként. Így volt ez a nagy európai forradalmak során is: 1789, 1917, 1968. Ez utóbbihoz sok köze volt annak, amit egy párizsi falfirka úgy fogalmazott meg, hogy „a polgári forradalom jogi természetű volt, a proletárforradalom gazdasági, a miénk kulturális”. Minden bárgyúsága, túldimenzionált volta és kamaszos fellengzőssége ellenére azonban 1968 elnyújtott hatása mégiscsak tagadhatatlan.

Hannah Arendt éles szemmel látta meg, hogy 1956 „antitotalitárius forradalom” volt (Die ungarische Revolution und der totalitäre Imperialismus. 1958), viszont akkor is kétségtelenül igaza volt, amikor Karl Jaspersnek írott levelében úgy fogalmazott a „Nagy Év” delelőpontján, hogy „a jövő évszázad gyermekei 1968-at ugyanúgy fogják tanulni, mint 1848-at”. 1956 az első szög volt a kommunizmus koporsójában, ahogyan Milován Gyilasz fogalmazott, 1968 pedig átkelés a modernből a posztmodernbe. Ennélfogva 1956, amely valójában a két hétre kivívott szabadságot jelenti, és 1968, amely tulajdonképpen egy egész évtizedet jelképez, eltérő dimenzióban helyezkedik el.

A kettő forradalmisága azonban nagyon is összehasonlítható, mégpedig minden ponton 1956 javára.

1789 óta valóban „sok forradalom volt, de egy igazi sem” (António de Oliveira Salazar), amelyek közül 1956 a kivétel. Nem véletlen, hogy a korban olyan, egymástól politikailag távol álló gondolkodók is forrón üdvözölték, mint Arendt és Cornelius Castoriadis, Raymond Aron és Claude Lefort vagy Albert Camus és Bill Lomax. 1956 jelentőségét, okait és dinamikáját kiválóan világítja meg Illyés Gyula korabeli naplóbejegyzése, melyben ezt olvassuk: „Ez a forradalom elsősorban nemzeti forradalom volt. A bányászokat a régi magyar címer és nem a régi bérezés visszaállítása foglalkoztatta. Előbb gondoltak az ország függőségének megszüntetésére, mint saját anyagi függőségükével.” 1956 és 1968 alapvető és összebékíthetetlen különbsége leginkább abból fakad, hogy előbbi a nemzetként való felszabadítást helyezte előtérbe s ebből következően akart megoldani minden mást. Vagyis a nemzeti szuverenitás és függetlenség visszaállításából származtatta a népi önigazgatás létrehozását, a demokratikus közélet megteremtését és a plurális nyilvánosság kialakítását.

Ezzel szemben 1968 „látszatforradalom” volt,

ahogyan a diáklázadás előestéjén nem más, mint a „parlamenten kívüli szervezeteket” (APO) egyébként támogató Jürgen Habermas mondta. 1968 az első globális mozgalom volt, amely nem jogi, gazdasági, s különösen nem nemzeti törekvésekkel állt elő (noha az antiimperialista–dekolonizációs küzdelmekkel élénken szimpatizált), hanem kulturális célokat fogalmazott meg, a lehető legszélesebb értelemben véve. Azok, akik a ’60-as évek második felének egyetemi mozgalmait, háborúellenes tüntetéseit és tekintélyellenes megmozdulásait stratégiailag átlátták és mozgatták, szándékosan „kulturális forradalmat” (Rudi Dutschke) is akartak előidézni. 1968 kulturális áttörés volt, ami az emberi viszonyokat változtatta meg (Karlheinz Weißmann: Kulturbruch ’68. 2018). Mivel 1968 – mely esztendő csupán a „hatvanas évek” összes kritikai-szubverzív törekvésének csúcspontja volt – áthatotta a tekintélyről és a szexualitásról való gondolkodást, a nyilvánosság színtereit, az oktatást, a médiát stb., vagyis a kultúra egészét, valójában azután kezdte meg győzelmének vámját beszedni, hogy elbontották a párizsi barikádokat. 

Éppen ezek miatt 1968-at hamar kiárusították, amely nem is volt nehéz. Igaza volt Che Guevara egykori bolíviai harcostársának, a manapság konzervatív Régis Debray-nek, amikor már tíz évvel később úgy írt, hogy a kapitalizmus bekebelezte a diáklázadást (Mai 68: une contre-révolution réussie). Fél évszázaddal később még tisztábban látjuk, hogy 1968 végső céljai és a korlátlan fogyasztás ideológiája alapján működő neoliberális globalizációéi hiánytalanul fedik egymást. 1968 balszárnya a tőke alól akarta felszabadítani a világot, de végül a tőkét szabadította el (Diego Fusaro). A ’68-as tekintélyellenesség ugyanis a család, a munkaetika, a fegyelem és a takarékosság utolsó bástyáit is lebontotta, amelyek még a piac hatalma előtt álltak. A hatvannyolcasok névleg a kapitalizmust akarták legyőzni, amely cinikusan körmönfont módon törekvéseiket könnyedén a maga oldalára állította. Bár a zseniális Guy Debord nem ezért írta nagy művét (A spektákulum társadalma. 1967), a részint belőle ellesett májusi falfirkák ironikus szabadossága hamarosan mégis a PR-ipar reklámterrorjának gyúanyaga lett. Woodstock a kognitív kapitalizmus kirakatrendezvényeinek (úm. fesztiválszezon) ősmintájává vált, Daniel Cohn-Bendit pedig az Európai Parlament multikultúráért felelős munkacsoportját vezette – hasonló a hasonlóhoz. 

1968 hosszú távon aratott győzelmet, 1956-ot csak rövid távon verték le. A kettő közül utóbbi az, amely „tiszta forradalomként” (Hannah Arendt) áll ma is előttünk: őseredeti forradalmi törekvéseivel, kiárusít(hat)atlan eszméivel, kollektív erőfeszítéseinek roppant drámájával és már középtávon is meghatározó tekintélyével. Amelyet az okoz, hogy mindvégig lelki aranyfedezet jelentett a Kádár-diktatúra alatt, a rendszerváltoztatás végső legitimációs bázisát jelentette, és 1989 óta is rendre viszonyítási pontként szolgál. Az 1956 óta elkövetett minden tévedés és politikai bűn ennek próbakövén töretik meg. Ez ’56 értelme, magasabb szempontból.

1956 nemzeti forradalom volt, 1968 pedig hamis, mert csupán a spektákulum társadalmának látszatforradalma.

A továbbiakban három fő csomópont köré csoportosítva bizonyítjuk be, hogy még a ’68-at valódi forradalomként értelmezők szempontjai közül is hogyan hódítja el rendre az elsőbbséget 1956 1968 elől!

Békés Márton

 

Képeink forrása a Fortepan.