Üdv a szabadság diktatúrájában!
Történt egyszer, hogy a liberalizmust megalapozó gondolkodók a szabadságot, jobban mondva az egyén szabadságát az értékek fundamentumává kiáltották ki, s ezáltal szépen lassan minden, ami csak körülvesz bennünket, egészen sajátos megvilágításba került. Férfi és nő, család és társadalom, a média, a művészet, a politika, a kultúra, múlt és jelen – és még sorolhatnánk tovább a végtelenségig.
A gond ott kezdődik, hogy ha „az ember felettit” egyszerűen fogjuk, bevágjuk a sufniba és helyébe odabiggyesztjük az egyént mint az igazság és értelem egyedüli birtokosát, akkor kapunk valami egészen üres, alakját és tartalmát folyamatosan változtató, a semlegesség látszatát keltő, a vágyott világrend és persze a haladás érdekében akármit mágnesként magába szippantó elgondolást – emberi jogi köntösbe bújtatva.
Csakhogy mivel az ember önmagával a középpontban igen nehezen dönti el, mi a jó és mi a rossz – és mert az ebből adódó nézetkülönbségek általában káoszhoz, de mindenképpen konfliktushoz vezetnek –, a liberalizmus megalkotta a maga kánonját, amely készségesen segít eligazodni bárkinek, akinek kétségei lennének afelől, hogy miről és hogyan ildomos gondolkodni.
Ennek következtében aztán hamar elnyomókká váltak állítólagos felszabadítóink: szabadság és emberi jogok ide vagy oda, bizony nem kívánatossá vált minden olyan dolog, ami nem illeszkedik a „haladók kézikönyvébe”.
Az emberi jogok, a nők és elesettek védelme, a rasszizmus elleni küzdelem, a harc az esélyegyenlőségért – hogy csak néhány példát említsünk – mind olyan fogalmak, amelyek csakis a liberális értékek és érdekek mentén érvényesíthetők.
Egyáltalán nem kell mélyre ásnunk, hogy példákkal is alátámasszuk ezt az állítást. Gondoljunk csak a tanárbántalmazások ügyében áldozatként bemutatott erőszakos diákokra, vagy a gyöngyöspatai roma kisebbséget az ordító visszaélések ellenére is kitartóan védelmező balliberális pártok attitűdjére. A Me Too kampány csak addig üdvözlendő, amíg nem liberális művészeket vagy közszereplőket állítanak pellengérre, és simán kicsavarható az esélyegyenlőség fogalma, ha a virtus női kvótáért kiált (emlékszünk rá, amikor kizárták a férfiak jelentkezését egy eindhoveni egyetemen a nemek közti egyensúly eléréséért?).
A minap a liberális tábor saját kiskatonájába, Rékasi Zsigmondba is beleszállt, csak mert az oktondi fiú szóvá merte tenni, hogy a roma kisebbség egy része bandákba verődve bizony gyakran inzultálja a többségi társadalom tagjait (szegényke, azóta törölte is a kicsit sem haladó posztját, nehogy számkivetetté váljon; kár érte, kiváló ügynök volt). Nemrég egy fekete bőrű diáklány panaszkodott a virginiai egyetemen, hogy nem érzi jól magát, mert túl sok a fehér ember körülötte – a Golden Globe-on teljes nyugalommal lehet promotálni az abortuszt, New Jerseyben pedig ferences szerzeteseket hurcoltak el a rendőrök pusztán azért, mert rózsafüzéreket és életvédő mondatokat tartalmazó kártyákat osztogattak a Planned Parenthood „abortuszgyára” előtt.
A képlet persze nagyon egyszerű:
ha nincs igazság, nem tévedhetünk. Ha nincsenek erkölcsi normák, nincs min megbotránkozni. Egy Isten nélküli világban bárki játszhat mindenhatót. A szabad akarat bölcs béklyói eltűntek, helyette a korlátlan szabadság tobzódását látjuk mindenütt. A vélemény? Felülír mindent. S persze minden semleges, minden relatív.
S hogy ezeket miért mondtam most el? Mert a fent említett elvek szinte észrevétlenül kúsznak be életünk minden területére – nap mint nap, a legkülönfélébb formákban. S bár a konzervatívok már rég félkegyelműeknek számítanak a liberális közbeszédben, tehát kívánatos megvonni tőlünk a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát, azért mi csak kongassuk a vészharangokat. Mindaddig, amíg van miért és van kiért. És talán még azután is.
Kincses Krisztina
Kiemelt képünk forrása: pixabay.com
