Ungváry Zsolt: Történelmi pillaNAT
Érdekes, hogy a matematika vagy a biológia témáin viszonylag ritkán megy ölre az értelmiség. Részben, mert a logaritmusok vagy a DNS átértelmezéséhez komolyabb felkészültség igényeltetik, részben mert a politikában sokkal nagyobb a szerepe az irodalom- vagy a történelemszemléletnek, mint a kovalens kötés különböző megfigyeléseinek.
A történelemtanárok balliberális egylete rögtön meg is támadta a hazafias szemléletet, a végre a vereségek helyett győzelmekre is építő tematikát. Pedig évtizedekig tanították a hazai iskolákban történelem címén a megannyi ostobaságot, hazugságot és aljasságot a marxista osztályharcokról, a finnugor eredetről, a kommunisták dicsőségéről, az úgynevezett felszabadulásról és az 56-os „ellenforradalomról”. Bizonyára akadtak olyan bátrak, akik próbálták elszabotálni. Veszélyes volt, mert a retorzió akkoriban állásvesztéstől szabadságvesztésig terjedhetett. Aki pedig a hivatalos álláspontot tanította, az egész pályáját hazugságok, nemzetgyilkos gondolatok, egy hamis és káros eszme szolgálatában töltötte. Dolgozott ugyan keményen, reggel felkelt, megtartotta az óráit, este fáradtan zuhant az ágyba, csak éppenséggel amit tanított, annak semmi köze nem volt a valósághoz.
Mesélhette volna a Piroska és a farkast vagy a Hamupipőkét, annak is több értelme lett volna.
Sajnos alapvető átalakulást ebben a rendszerváltozás sem hozott. Most azonban a véleménymonopólium korábbi birtokosai – és örököseik – megrettentek, mint mindig, ha az igazság szembejön. És mivel már csak részben lehet börtönnel fenyegetni a megkövült akadémiai tudással szembemenőket, hát a sajtóban, pártos szervezetek függetlennek hazudott álcája mögé bújva támadják az új irányelveket.
Szerencsére a Magyarországon még részben szabad sajtó módot talál rá, hogy ne csak az ő hangjuk hallatszódjék; sokan és sok helyütt kérték számon őket és álltak ki (az egyébként még mindig elég visszafogott) NAT mellett. Én a tartalmi részébe most nem mennék bele – így is túl hosszú lett a cikk –, gyakorló tanárként inkább a diákok olykor értetlenkedve feltett vagy csak gondolt kérdésére próbálok válaszolni: voltaképpen miért is tanulunk-tanítunk az iskolában történelmet? Mert pusztán az idióta „kompetencia alapú” érettségin megszerezhető pontok számát senki sem tarthatja célnak.
Úgy vélem, három ok indokolja a történelem mint tantárgy létét:
– Az identitás tisztázása és erősítése. (Honnan jöttünk, kikkel tartozunk össze, milyen példák állnak előttünk; tudatosítani, hogy magyarok vagyunk – a nyelvünk, a kultúránk, a múltunk okán –; keresztények vagyunk – eleink hite és ebből eredő egész életformája okán –, európaiak vagyunk és emberek vagyunk; ami nem egyszerűen egy faj az élőlények között, hanem az egyetlen öntudattal, erkölcsi érzékkel, a szeretet képességével és a világ megértéséhez szükséges intelligenciával felruházott lény talán az egész univerzumban. Mindehhez meg kell mutatni azt is, hogy a történelem a felmenőink története. Mivel mindannyiunknak két szülője, 4 nagyszülője, 8 dédszülője stb. van, így matematikai szükségszerűség, hogy 100 évvel ezelőtt 16, 300 éve ötezer, 500 éve pedig egymilliónyi ősünk élt a világban. (Egy idő után őseink száma meghaladja a Föld akkori lakosságának számát, ebből is látszik, hogy azért a történelem nem pusztán matematika.) Mégis, minderre biológiai létünk a bizonyíték. Márpedig ha az akkori emberek életéről beszélünk (legyenek azok jobbágyok, Rákóczi vagy Dózsa katonái, városi polgárok vagy végvári vitézek), akkor a felmenőinkről beszélünk.
– Eligazodás a világban; a történelem nem más, mint a politika múlt időben (és ilyenformán a politika a történelem jelen ideje). Tudnunk, értenünk kell, a régiek mit miért tettek, hogyan alakultak ki a mai állapotok, politikai-gazdasági-társadalmi rendszerek; miként hat mindez a mi életünkre, és hogyan akarjuk ezt folytatni. Ha pedig szavazunk, az ország sorsáról döntünk, elengedhetetlen annak megértése, miről is döntünk és annak milyen következményei lesznek.
– Továbbá a történelem ismerete a műveltségünk része (A városok képe, a szobrok, utcanevek mögött megbújó tartalom velünk van a mindennapokban; a képzőművészet, az irodalom, a filmek megértése feltételez bizonyos tudást.) És azt se hallgassuk el, hogy a történelem sztorik, egyéni sorsok, izgalmas események, drámák és komédiák sorozata; egy végtelenített szappanopera, ahol a hősöket nyomon követhetjük; régi szereplőket írnak ki és újak lépnek be a forgatókönyvbe. Amiben mellesleg mi magunk is benne vagyunk; nézőként és szereplőként egyaránt. Így válunk mi is és utódaink is a történelem részévé.
Végezetül az egész vitához kiindulópontként (vagy akár konklúzióként) nem tudok jobbat, mint amit Padányi Viktor írt az egyik legfontosabb magyar történeti munka, a Dentu-Magyaria (hányan is ismerik e művet ma hazánkban?) előszavában:
„Egy egyetemes történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja is van, abszurdum. De egy nemzeti történettudomány, amelynek a puszta igazságkeresésen kívül más célja nincs, szintén az.”
