A Királyt akartam szolgálni, nem a Királynőt – Tornay András a Vasárnapnak
– Közel egy évtizedig vitted a magyarországi Continental Singerst… Elvitathatatlan jelentősége volt a keresztény megújulás területén.
– A Continental Singers mára már nagyon más lett, mint amilyen annak idején volt. Nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék. Egyéb – tőlünk függetlenül – párhuzamos csoportok is elindultak a ’80-as években. Ők általában semmit nem tudtak egymásról. Csak később csodálkoztak azon, hogy Isten mennyi mindent elindított. A Continak mindig az volt a lényege, hogy összegyűjtöttünk mindenféle embereket különböző helyekről. Ők zeneileg, szellemileg, intelligencia szintben és tudásban, neveltetésben, nyelvhasználatban, mindenben különböztek. Felvállaltuk, hogy tíz napig egy nagyon kemény tréninget csinálunk nekik és elvisszük őket egy turnéra öt-hat hétig. Azután pedig visszaküldjük őket oda, ahonnan jöttek, de már felfegyverkezve azokkal a képességekkel, amiket ez idő alatt megtanítottunk nekik.
– Számított a felekezeti hovatartozás, vagy bárki csatlakozhatott bárhonnan? Te milyen háttérrel érkeztél?
– Bárki csatlakozhatott, aki az alaptételekben hitt (Krisztus meghalt a bűneinkért; a Biblia az egyetlen írásos tekintély; kapcsolatot lehet teremteni az élő Istennel Jézuson keresztül). Ezen kívül nem számított más, maximum annyi, hogy elkötelezett legyen a zenés szolgálat felé a jelentkező. Én például katolikus családban nevelkedtem, ahonnan „vallást” kaptam. Azért fogalmazok így, mert a hit az ajándék Istentől. Én inkább egy keretrendszert kaptam. Szabályokat. 
– Hogyan fért ebbe bele a Conti hitvalló közvetlensége?
– 1981-ben egy alkalommal „véletlenül” elkerültünk egy templomba, ahol előtte nem jártunk rendszeresen. Aznap történetesen épp ott lépett fel az amerikai Continentals. Nekik ez volt az első évük, amikor egyáltalán Közép-kelet Európába, azon belül Magyarországra jöttek. Teljesen „fű alatt”, titokban érkeztek. Sehol nem volt egy plakát, mi sem tudtunk róla. A templomban bemondta a pap, hogy lesz egy koncert, és szívélyesen invitálta a jelenlévőket, hogy legyenek olyan kedvesek, és a mise után maradjanak már ott a koncerten is, ha már a kórus eljött olyan messziről. Ekkor voltam tizenöt éves.
– Mit adott neked a koncert?
– Egy hatalmas „ütközést” éltem meg magamban. Tizenöt éven keresztül addig a koncertig átéltem valamit a Katolikus Egyházban. A templomban lenni számomra nem jelentett mást: vasárnap kellett menni, amikor éppen a jó rajzfilmeket adta a televízió, egy hideg helyen ültünk egy órán keresztül. Utáltam az egészet, nem értettem semmit abból, ami ott elhangzott. Azt sem értettem, hogy minek kell menni. Egy hideg, halott és egy érthetetlen világ volt, amibe belekényszerítettek. Ezzel a háttérrel ott ültem ugyanúgy a templompadban, ahol előtte korábban csak ásítoztam, és fiatal, mosolygós fiatalokat látok, akik örömmel üvöltik, hogy Jézus él! Ez az egész egy hatalmas kontraszt volt. Tőlem pár évvel idősebbek, nagyjából mégis a korosztályom egy hatalmas és élő dolognak mutatja be azt, amit én előtte halott és hideg dolognak tapasztaltam.
– Számított az is neked, hogy milyen zene szólal meg?
– A zene muzikalitása, a harmóniavilág megfogott. Tetszett, hogy dob, szólógitár és mozgás van a templomban. Egyszóval: élet. Mindmáig érvényes, nagyon igényes muzsikát hallottam. Elkezdtem keresni az igazságot és vágytam az igazi élet után. Egészen 1986-ig ez az attitűd jellemzett. Tinédzser voltam, lázadtam, próbáltam megtalálni, mi a dolgom a világban.
– Hogyan alakult ki a kapcsolat a Continentals és közted?
– Megismerkedtünk a tolmáccsal és a miskolci minorita templom papjával. Felvettem a kapcsolatot az amerikai irodával. Ezért a rákövetkező években én már mindig tudtam, hogy mikor jönnek a csoportok. Mindig hívtuk a barátokat, követtük őket, mint egy rossz rajongói klub. Emlékszem ma is, hogy 1982-ben milyen zene volt, milyen ruhákat viseltek az énekesek. Ez volt a nyári programunk. Sátoroztunk, stoppoltunk, és követtük őket az országban. Egy nagy oázist jelentettek ők számunkra a hatalmas szellemi sivatagunkban. És ezt nem csak zeneileg tapasztaltuk meg. Biztosan számított és vonzóvá varázsolta az is, hogy Amerikából jöttek. A szabadság és az élet sütött át rajtuk. Jelen lehettem azon a koncerten is, amikor Julia Wintenberg megkapta a mennyei elhívását Magyarországra. 1985-ben énekeseket toborzott az induló csapatba. Jelentkeztem és felvettek. 
– Egy álom teljesedett be?
– Megjelent az életemben egy olyan ember, aki jobban hitt bennem, mint én saját magamban. Ez volt Julia. Felismerte a vezetői képességeimet. Nagyon hamar egy-egy pozícióval előrébb tolt a csapaton belül. Már másfél éven belül koreográfus voltam, azután pedig segédvezető. Közben pedig megalapítottam a saját együttesemet is a főiskolán Charity Choir néven.
– Milyen zenét játszottatok?
– A spirituálé együttesünk egy teljesen szocialista szellemiségű főiskolán indult három taggal, és pár évvel később már negyvenöten voltunk benne. Sok embert meghívtunk, akik főképpen a zene miatt csatlakoztak. A belső evangelizáció révén lettünk igazán keresztény együttessé a végén. Julianak nagyon tetszett, hogy van egy fickó, aki tudja a saját útját járni. Én pedig zenét és karvezetést tanultam tőle. 1990-ig ez a két csapat párhuzamosan jelen volt az életemben. A magyarországi Continental együttes Jubilate néven futott. Emellett megalakult egy Jubilate 2 nevű csapat is, amelyet Julia teljesen rám bízott. 1989-től volt először lehetőség arra idehaza, hogy a klasszikus Continental metódus szerint alakuljanak évente együttesek, és a szezon végén elköszönjenek egymástól. Ennek érdekében le akarták tesztelni, hogy képes vagyok-e egy ilyen csapatot vezetni. Ez az egész arról szólt, hogy amennyiben alkalmasnak találnak, akkor rám bízzák az egész magyar, akkor induló Continentalst. 
– Gondolom, nem volt benne hiba…
– Életem legnehezebb turnéja volt, de megfeleltem az elvárásoknak. Kiküldtek az USA-ba egy nemzetközi tréningre a Continentals kaliforniai központjába. Ott is megnézték az alkalmasságomat. Hitet, energiát, időt invesztáltak belém, aki akkoriban még egy eléggé gátlásos ember voltam. Onnantól nyolc éven keresztül jártam képzésekre az USA-ba. Kimentem a nyár elején, megtanultam minden szólamot, a színpadi részeket, mindent, hogy idehaza megtanítsam a magyar csapatnak. Közben dalokat fordítottam, az egészet „hungarizálni” kellett az „interkulturális átcsapolás” révén. Azon igyekeztem, hogy a végeredmény ne legyen kultúraidegen. Egy picit mindig az maradt, de azért lehetett finomítani.
– Mi pörgetett ebben az egészben?
– Nagyon hittem benne. Ez segített abban, hogy megtaláljam a hitemet és vitt Isten elé. Az első Jubilate turnéra még nem hívőként mentem el. Julia tudta, hogy él bennem a lelkesedés, és vonzódom a mikrofon, a szereplés és a vezetés felé, de szellemileg, lelkileg nem tartottam azon a szinten, ő mégis bevállalt. Végigvitt egy ilyen turnén, ahol viszont láttam Isten erejét működni. Minden koncerten életek fordultak meg az együttesen belül és azon kívül.
– Így tértél meg?
– Az első turné után pár nappal. Egy nagyon komoly döntést kellett hoznom. Párhuzamosan őrülten nagy Queen rajongó voltam. A „Hungarian Queen Fan Club” egyik alapítója voltam. A klub még ma is működik. Minden áldozatot meghoztunk a Queenért. Az életem része volt, a baráti kapcsolataim is ehhez kötődtek. Amikor 1986-ban vége lett a Jubilate turnénak, pár napon belül jött a Queen első alkalommal Magyarországra, a Népstadionba. Nekem – a klubban betöltött pozícióm miatt – volt back stage pass belépőm. A két hatás miatt belül teljesen szétszakadtam. Az egyik részem erre, a másik arra húzott. A barátaim a Queenhez kötöttek, ám előtte fejeződött be egy turné, ahol soha addig nem tapasztalt erővel láttam Istent működni. Ekkor felhívtam Juliat telefonon, és a segítségét kértem. Ő tizenöt másodperces szünet után csak annyit válaszolt: „András, döntened kell, hogy a királynőt vagy a királyt választod! A Queent vagy a Kinget akarod szolgálni?”
– Hogyan döntöttél?
– Elmentem a Queen-koncertre. De nem használtam a kiváltságos back stage passemet. A családdal ültem leghátul.
Valahol ott tértem meg a „We Will Rock You” és a „Bohém Rapszódia” közben.
Ott tudtam eldönteni, hogy mit akarok: a Királyt akartam szolgálni, nem a Királynőt! Hittem abban, hogy ez az én személyes megszólításom Istentől. Ő megtalált engem és feladatot adott. Abban is hittem, hogy a modern könnyűzene nagyon jó eszköz, hogy Isten más emberekkel is megtegye ugyanezt. Talán ezt látták meg és ezért hittek bennem az amerikaiak. Később a világ többi részén is vezettem csoportokat.
– Hol?
– Amerikában, Ausztráliában, Kenyában, Kanadában, Thaiföldön és sok európia országban, többek között Albániában is. Az utóbbi helyre először vittem Continentals csoportot az ottani forradalom után egy évvel. Bunkerek és fegyverek közé. 
– Nem volt ez az egész túlságosan megterhelő számodra?
– Annyira nagy a terhelés, hogy az embernek ideje sincs belegondolni. Intenzív jelenlétre van szükség. Minden pillanat a turnéért és Istenért van. A világ minden részéből, minden felekezetből, teljesen különböző emberek közösen alkotnak valamit. Meg kell tanulni igazodni egymáshoz és szeretni a másikat és együttműködni velük. Hatalmas kihívás fizikailag, szellemileg, zeneileg egyaránt. Közben pedig egy professzionális produkciót kell létrehozni. Ha nem felelt meg a minőség, akkor még a buszon állva is gyakorolni kellett, amíg nem szóltunk úgy, mint egy stúdióalbum. Zenében mindig maximalista voltam.
– Te zenész vagy?
– Zenésszé váltam. Önmagamtól tanultam meg zongorázni. Magántanártól sajátítottam el a karvezetést. A magyar zeneoktatásba későn érkeztem.
– A Charity-vel mi lett végül?
– Hat évig működtünk. Az egyik koncertünk alkalmával azt éreztem, hogy a csapat betöltötte a küldetését, és bejelentettem, hogy ez volt az utolsó fellépésünk. Egy teljesen szocialista szellemiségű pedagógiai intézményben embereket tudtunk elhívni, hogy amikor ennek a kórusnak vége, felkészültek legyenek, hogy a saját, Istentől kapott szolgálatukban megtalálják magukat.
– Jelenleg?
– 2005-ben elköszöntem a Continentalstól. Összesen huszonegy turnét vezettem. A vége felé már szinte kritikus lettem: számos dologgal már nem értettem egyet, ahogyan a Continentals csinálta. Előfordult, hogy még az amerikai vezetőkkel is konfrontálódtam. Vannak élethelyzetek, amikor valami működik, de az nem törvényszerű, hogy az minden más alkalommal is ugyanúgy megfelelő lesz. Az elhívás ugyanaz marad, az ajándékot nem veszi vissza Isten, de a körülmények változhatnak. Nem biztos, hogy ami működött a ’60-as években, az 2005-ben is ugyanolyan sikeres lesz. Ma inkább verseket írok. A zenéről átterelődött a figyelmem a költészetre. Nem várom el senkitől, hogy pozitívan vagy akár negatívan értékelje, amiket írok. A versben megjelenik a gondolat. Az a legjobb vers, illetve zene, ami betölti a funkcióját.
Isten – akit bezsugorítottunk focimeccsek, áruházak
és szánalmas ünnepek megnyitóiba – áldd meg a magyart
Józansággal, bölcsességgel,
Meghasonult önmaga ellenségeként,
S saját támadásaiban védő karjaid meg sem találja már
Kapzsisága harsogva tépi darabokra önmagát;
Hozz nekünk őszinte és valódi esztendőt,
A múltban, s félek, hogy a jövendőben is csak
Bűnhődünk vakságunk, s hitetlenségünk miatt.
Bőséget csak igaz szeretetből kérek
Jókedvet és vígságot az ostobaság halotti torjára adj nekünk.
Védj meg Isten önmagunktól,
S tanítsd meg néped oly kincseket keresni,
Melyet a Te gazdagságodban találhatunk meg.
Isten, áldd meg a magyart!
(Tornay András: Himnusz 2015)
– Ma hogyan lehet szerinted jól hirdetni az evangéliumot?
– Jézus soha nem magyarázta el, hogy mit jelent a bűn fogsága. Ő odament valakihez, és csak annyit mondott neki, hogy „gyere velem, nézd meg, hogyan élek”. Én ma is ezt gondolom a legautentikusabb és a legerősebb evangelizációnak. Ha a hétköznapjaink erővel mutatkoznak meg, akik ezt látják, akarnak találkozni ezzel az erővel, a Megváltóval, aki engem mozgat. Nem én érdeklem őket, hanem az életemben meglátható erő. Ez soha nem egy propaganda, hanem egy valós megtapasztalás. Akkor is, ha látnak benne gyengén és elbukni. Talán ekkor még igazabb. Ma is ebben hiszek, és nem a nagy számokban. Úgy kell megélnünk az evangéliumot, olyan – akár zenei –nyelven, hogy azt megértsék. Ne limitáljuk a Szentlelket! A legjobbat kell nyújtanunk minden helyzetben. Ha a szomjazónak egy pohár vizet adunk, a pohár legyen ép és ne törött, mert a pohár megvágja a száját, és nincs kedve belőle inni.
Tornay András versei elérhetőek itt: tornayandras.hu
Gável András
Julia Winterberg: Nagyszerű élmény volt Istent dicsőíteni a nehéz körülmények között is
