Húsz éve, hogy a Tiszát elérte a pusztító méreg
A félig román, félig ausztrál kézben lévő Aurul cég ma már elavultnak számító bányászati módszerei miatt vált a cián áldozatává számos hal- és más állatfaj, melyek érintkeztek a mérgezőanyaggal. A ciánt is alkalmazó eljárás nagy mértékű vízhasználattal jár, melyet ülepítés után újra felhasználtak. Az ülepítéshez egy gyűjtőtárolót használtak, melynek gátja 2000. január 30-án éjszaka heves esőzések következtében 30 méteres szakaszon átszakadt. Ezzel 120 tonna ciánt és nehézfémet tartalmazó szennyvíz zúdult a Zazar és Lápos folyókba. Innen tovább hömpölygött a mérgező lé a Szamosba és onnan a Tiszába, elpusztítva annak teljes flóráját és faunáját a szennyezett szakaszon.
A szennyezettség a magyar szabvány szerint a megengedett határérték 180-szorosa volt, a Szamos-Tisza összefolyásánál 135-szörös, a kiskörei víztározónál – a duzzasztásnak és az áradásoknak köszönhetően – 34-szeres, Szeged alatt 15-szörös értéket mértek. Halpusztulást még Belgrád alatt is észleltek, és még a Duna bulgáriai szakaszán is határérték feletti volt a koncentráció. A Magyarországra befolyó Szamos vizében 32,6 milligramm cianidot mértek, az emberi szervezetnek már a 2,86 milligramm is kritikus — számolt be még az esetet követően az MTI az adatokról.
A létesítménynél már korábban is volt precedens arra, hogy szennyező víz került a környezetbe, ennek ellenére, bizonyos hiányosságok pótlásával az intézmény továbbra is megkapta a működési engedélyt a katasztrófa előtt. A máramarosi prefektus február 1-jén bejelentette, hogy felfüggesztette a társaság működési engedélyét. Ezek után szerdán, február 2-án délelőtt befoltozták a kiszakadt közel 30 méternyi kiszakadt gátat.
A történtekről a román oldalról az írásos értesítés 2000. január 31-én este érkezett a Felső-Tisza Vidéki Környezetvédelmi Felügyelőségre. A magyar vízügyi szervek mindent megtettek a szennyezés hatásainak mérséklésére, a Tisza-menti települések ivóvíz-ellátásának biztosítására, az élővilág megóvására, illetve a tömeges halpusztulás után a tetemek eltávolítására. Így sikerült elérni, hogy a Tisza-tó felületének 93 százaléka épen maradt, a kiskörei erőmű alatti szakaszon a holtágak és az árterek csak minimális mértékben szennyeződtek.
Ezt követően a ciánfolt február 12-én hagyta el Magyarország területét. Pusztítását jellemzi, hogy áprilisi becslés szerint az érintett folyókban 1241 tonna hal pusztult el. A Tisza azonban a vártnál gyorsabban tért magához. Fürödni már a szennyezés levonulása után nem sokkal lehetett, 2002-re rendeződött az alacsonyabb rendű élőlények (kagylók, szitakötők, kérészek, rákok) állománya. Három-négy év alatt a vízi élővilág 95 százaléka ismét megjelent a Szamosban és a Tiszában, az ökoszisztéma állapotának egyik szimbolikus indikátora, a tiszavirág túlélte a katasztrófát. A halászati vállalkozások vesztesége azonban óriásinak bizonyult, mert csökkent a hozam, sokáig magas volt a lebegő hordalék és az üledék nehézfémtartalma.
2000. március 10-én újabb tiszai szennyezés történt: a romániai Borsabánya (Baile Borsa) térségében működő bányavállalat ülepítő tározójának gátja az intenzív esőzés és hóolvadás hatására átszakadt, és mintegy 20 ezer tonna nehézfémekkel szennyezett zagy került a Vasérbe, majd a Visó vízfolyáson keresztül a Tiszába. Az ólmot, rezet, cinket magával hozó hullám március 11-én érte el Magyarországot a Tisza tiszabecsi szelvényében, és nyolc nap alatt jutott le az alsó határszelvényig, Tiszaszigetig.
Magyarország a ciánszennyezés miatt 29,3 milliárd forintos kárigényt jelentett be, amely az élővilágot ért károkat és ezek helyreállítási költségeit is tartalmazta.
Románia az Aurult tette felelőssé a környezeti katasztrófáért. A magyar állam 2001-ben kártérítési pert indított az Aurul ellen, mert a cég nem válaszolt a peren kívüli megegyezés ajánlatára. Az elhúzódó perben 2006-ban a Fővárosi Bíróság közbenső ítéletként kimondta, hogy a ciánkatasztrófáért az Aurul jogutódát, a Transgold céget terheli a felelősség. A strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága 2009 januárjában elmarasztalta Romániát, mert az állampolgároknak nem szavatolták Nagybányán a tiszta és egészséges környezethez való jogot. 
A Transgold tovább folytatta tevékenységét Nagybányán, bár állítása szerint jelentős fejlesztéseket végzett a szennyezés visszafogása érdekében. A cég idővel csődbe ment, és jogutód nélkül megszűnt, az üzemet ezután a Romaltyn Mining cég kívánta reaktiválni, de Nagybánya önkormányzata a területet lakóövezetté nyilvánította. Ezt évekig tartó pereskedés követte, végül 2016-ban a kolozsvári táblabíróság jogerős ítélete kimondta:
a Romaltyn Mining nem hozhat létre ciántechnológiás aranymosó üzemet a 2000-es tiszai ciánszennyezést okozó Aurul üzeme helyén.
Az Európai Parlament 2010. május 5-én – Áder János és Tőkés László – indítványára elfogadott állásfoglalásában a cianidos bányászati technológiák uniós szintű betiltására szólította fel az Európai Bizottságot. (Magyarországon 2009 óta törvény tiltja a cianidos bányászati technológia használatát.) Az Európai Bizottság eddig még nem tartotta indokoltnak a ciánalapú bányászati technológiák általános tilalmára vonatkozó intézkedések meghozatalát, de folyamatosan figyelemmel kíséri az uniós környezetvédelmi jogszabályok tagállami végrehajtását a ciántechnológiát alkalmazó aranybányászat során.
Kiemelt képünk forrása: wikipedia.org
Forrás: MTI
