Joseph Pearce: A kereszténydemokrácia és Európa jövője
A megvitatásra bocsátott téma a következő volt: Kereszténydemokrácia: Egy üres fogalom vagy a túlélés kulcsa?. Minden résztvevő kapott néhány percet, hogy kifejtse a saját álláspontját, amelyeket azután egymással is megvitattunk és ütköztettünk.
A magam részéről – szerintem helyénvaló módon – azzal kezdtem, hogy megpróbáltam definiálni magát a kereszténydemokráciát. Hangsúlyoztam, hogy a kereszténység a jogok és a kötelességek kiegyensúlyozását követeli meg, és hogy a kötelességek felvállalása az önmegtagadás lelkületében gyökerezik, amely a szeretet alapja. Ami pedig a demokráciát illeti, ez csak emberi léptékekkel működtetve lehet valóban demokratikus, ami megköveteli a makroközösségeink újjászervezését (mint amilyen az Európai Unió), fogékonyabbá téve őket az emberi léptékű politikai realitások iránt.
A kereszténydemokráciának az európai politikában betöltött szerepét ecsetelve arra próbáltam emlékeztetni a tisztelt közönséget és beszélgetőtársaimat, hogy a kereszténydemokrácia mint politikai mozgalom a katolikus egyház társadalmi tanításában gyökerezik, különös tekintettel XIII. Leó és XI. Piusz szociális enciklikáira, még közelebbről a szubszidiaritás és a szolidaritás ezekben felvázolt fogalmaira. Az elmúlt évtizedekben a kereszténydemokrácia a Zeitgeist [Korszellem] világias materializmusában és az úgynevezett reálpolitika elvtelen pragmatizmusában felhígulva – sőt ki merem mondani, hogy ezektől megvesztegetve – eltávolodott eredeti szellemétől.
Nagyon nagy különbség van a keresztény világ egysége és az Európai Unió által célul kitűzött politikai egység között. Meg kell különböztetni továbbá a civilizáció és a birodalom fogalmát is. Az előbbi a kultúrában gyökerezik, az utóbbi a reálpolitika területére tartozik. A kettő gyakran feszültségben áll egymással.
Azoknak, akik kereszténydemokratának tartják magukat, fel kell ismerniük a kereszténység pozitív hozzájárulását a civilizációhoz és a kultúrához. Habár ez nem követeli meg a hit gyakorlását, be kellene látni, hogy a hitünk befolyásolja a politikai meggyőződésünket, ezért a hit hiánya gyengíti a kereszténydemokrácia alapelvei iránti elkötelezettségünket.
A szekularizáció és a multikulturalizmus bonyolult és ellentmondásos kérdéseiben amellett érveltem, hogy Európát nem lehet szervesen egységesíteni az alapjait adó hitrendszer nélkül. Ezért az európaiak felelőssége ennek a kulturális identitásnak a megőrzése a szekularizmus követeléseivel és túlkapásaival szemben, valamint az iszlamizált Európával szemben is.
Miután ismertettem a fenti állításaimat, és meghallgattam négy beszélgetőtársam véleményét, ütköztettük nézőpontjainkat. Köztem és Theodore Dalrymple között – aki ateistaként amellett kardoskodott, hogy nincs szükség a keresztény hitre a társadalmi erkölcsök helyreállításához – kedélyes csörteváltások bontakoztak ki, de a vita legszárnyalóbb és leglármásabb része mégis köztem és a német Roland Freudenstein között alakult ki.
A Brüsszelben székelő Európai Bizottság korábbi kül- és biztonságpolitikai szakértőjeként, illetve a Konrad Adenauer Alapítvány varsói irodájának igazgatójaként Freudenstein úr elkötelezett egy erősebb Európai Unió és a szorosabb európai politikai integráció mellett. Ebbéli minőségében gyakorlatilag mindennel szembehelyezkedett, amit én képviseltem. Azzal vádolt, hogy én a teokráciában hiszek, és valamilyen módon felelőssé tett – engem vagy legalábbis a magamfajtákat – a spanyol inkvizícióért, jótékony homályban hagyva a szekularizmus olyan újabb inkvizícióit, mint a KGB vagy a Gestapo, illetve azt a tényt, hogy a szekluraizmus a maga változatos megjelenési formáiban annyi embert ölt meg, hogy semmi joga a kereszténységre ujjal mutogatni. A francia forradalom rémuralmának véres örökségén túl, amely a vendée-i katolikusok elleni irtóháborút is magában foglalta, sok százmillió embert gyilkoltak meg az olyan szekuláris ideológiák nevében, mint a kommunizmus és a nácizmus – nem is beszélve az intézményesített gyermekgyilkosság [értsd: abortusz – a ford.] jogán meggyilkolt gyerekek millióiról, amihez a szekularisták úgy ragaszkodnak.
Mr. Freudenstein azon is bosszankodott, hogy én pozitív kontextusban idéztem Szolzsenyicint, és értékeltem az ortodox kereszténység újjáéledését Oroszországban. Paradox módon német beszélgetőtársam, aki kereszténydemokratának vallja magát, jóval elnézőbbnek bizonyult a Szovjetunió szekularizmusával mint a posztkommunista Oroszország újjászülető kereszténységével szemben. Ő az Egyesült Államok és az Oroszország közötti feszültség növelését szorgalmazza, amivel talán egy új hidegháború magvait hintjük el – ahogy azt a How Europe and America can Shape Up in Confronting Putin’s Russia [Hogy erősödik meg Európa és Amerika a Putyin Oroszországával való szembenállásban][1] alcímet viselő könyv társszerzőjeként is kifejti.
A kereszténydemokrácia és Európa jövőjét firtató, bonyolult és nagy indulatokat kiváltó témában elfoglalt sokrétű és alapvető nézetkülönbségünk ellenére a vita végig kulturált mederben folyt, lehetővé téve azt, amit Chesterton jó és egészséges vitának hív, szemben a veszekedéssel. Mr. Freudenstein és én egyetértettünk abban, hogy miben nem értünk egyet, olyan tapintattal egymás iránt, ami a valódi kereszténység és a valódi demokrácia lényegéből fakad. Mindezek után boldog újévet kívánok Mr. Freudensteinnek, remélve, hogy ez a jókívánságom nem fog beteljesülni!
Megjelent: The Imaginative Conservative, 2020. január 11. (https://theimaginativeconservative.org/2020/01/christian-democracy-future-europe-joseph-pearce.html).
Fordította: Hojdák Gergely
[1] Teljes cím és megjelenési adatok: Roland Freudenstein–Ulrich Speck: The Renaissance of the West: How Europe and America Can Shape Up in Confronting Putin’s Russia, Wilfried Martens Centre for European Studies, 2015, 39 oldal.
Kiemelt képünk illusztráció, forrása a Pixabay.
