Szüret télen – családi program az ezerarcú csipkebogyóval

Tavasszal a világ ezer csodája tárul elénk, s a nyár is bőven tartogat számunkra ajándékokat. Azt azonban nem is gondolnánk, hogy télen sem fukarkodik velünk a természet, sőt, egy finom lekvár elkészítésével sem kell várnunk a következő szezonig!

Kertünkben nő egy óriási cseresznyefa, két meggy és egy őszibarack, van néhány szőlőtő és két és fél almafa is. Nem azért költöztünk a város zajától messze, hogy kertészkedjünk, inkább a természet közelsége, a gyerekek mozgásigénye volt a fő szempont, amikor választottunk. Ám a kerttel számtalan szép, s annál embert próbálóbb feladatot kaptunk, amely szép lassan az életünk részévé vált, hozzáilleszkedve belső ritmusunkhoz. Ma már nem vagyok megsértődve, tudomásul vettem: ha érik a gyümölcs, akkor bizony az a hétvégi program, hogy befőzünk, fagyasztunk, magozunk, készül az illatos sütemény és a gyümölcsleves. Sőt, kifejezetten élvezni kezdtem, hogy a kerti citromfűből varázsolok teát, a sóskamártáshoz való zöldség is nálunk terem, és a zöld koktélparadicsomok savanyítva díszítik a karácsonyi asztalt.

Télen azonban eddig sosem jutott eszembe a kertben tevékenykedni, örültem a szabadságnak, amit a kinti munka hiánya okoz. Ám egy nap szemembe ötlött, hogy örökös ellenségeim, az elvadult rózsabokrok olyan gyönyörű termést hoztak, mint még eddig soha, s fejembe fészkelte magát a gondolat: ha már így alakult, hasznosítani kellene a Jóisten eme váratlan ajándékát is. Hiszen nem minden nap fordul elő, hogy télen szüretelhetünk, lekvárt főzhetünk, s saját, friss, érett gyümölcsből szerezhetjük be a szükséges vitaminokat.

Már csupán a család beleegyezését kellett kicsikarnom az egész napos hadművelethez, ám szerencsére ez is könnyen ment, hiszen a napok óta tartó ködös szürkeséget váratlan napsütés váltotta fel, s kézzelfogható indok lett a szüret, hogy kimerészkedjünk biztonságos csigaházunkból.

Fotó: Pixabay

A gyerekek lelkesen szedték és ették az óriás, dércsípte szemeket, melyek egyre sokasodtak kosarunkban. Sok kell, ezt tudtam, de nagyon megdöbbentem, mikor szembesültem vele, hogy a csipkebogyóból bizony egy-másfél kiló a minimum, amit érdemes összegyűjteni, hogy egyáltalán értékelhető mennyiségű lekvár szülessen belőle. Miután átolvastam több honlapnyi receptet, úgy döntöttem, saját időnkhöz s szájunk ízéhez igazítjuk az elkészítés módját.

Így történt aztán, hogy addig szedtük a gyümölcsöket, míg mindenki szívesen csinálta – volt így is egy-két apró bibi és baleset –, s egy órányi megfeszített munkával sikerült a majdnem kilónyi csipkét összegyűjteni. Közben mindenki kipirult, elfáradt, s legalább megmetszettük a bokrot is, mely már vészjóslóan köszöngetett a szomszéd felé. A munkára persze rápihentük, hisz ezután következett a neheze – a csipkebogyó lekvárja nem véletlenül az egyik legdrágább a piacon.

A gyerekek közreműködése és érdeklődése ezen a ponton alábbhagyott, ami talán nem is olyan nagy baj, tekintve, hogy a szemek megtisztítása és a lekvár megfőzése már inkább felnőtteknek való feladat, a passzírozásról nem is beszélve. Ekkor már kicsit meg is bántuk, hogy nekivágtunk, de végül túljutottunk a nehezén, s a forró, sűrű lekvár illata kárpótolt „szenvedéseinkért”. Egy kiló gyümölcsből végül két, 300 g-os üveget sikerült csurig megtölteni, amelyek most dunsztban üldögélve várják sorsukat. A bokrokon jócskán maradt még, azokból teát tervezünk, persze még azt is le kell szedni, és meg kell szárítani, de ez már könnyebb feladat.

S hogy miért is mesélem mindezt? Talán, mert ilyenkor télen, a barátságtalan szürkületben számomra sem egyértelmű, hogy van miért kimozdulni. Hogy lehet közös családi programot varázsolni még egy ilyen apróságból is. Hogy a természet gyümölcseit nem csak saját kertünkben találhatjuk meg, hiszen minden erdő szélén vannak olyan elhagyatott csipkebokrok, amelyek csak arra várnak, hogy egy műkedvelő kiránduló arra járva leszedje bőséges termésüket. Hogy ne hagyjuk veszni azokat a kincseket, amelyek itt nőnek körülöttünk!