Búcsú a karácsonytól

A kereszténység egyik legrégibb ünnepe a vízkereszt, melyről mindenki hallott már, de kevesen tudják, hogy pontosan mit takar – azon kívül, hogy ilyenkor szokás a karácsonyfákat díszeitől megfosztani.

Vízkereszt az egyik legrégebb keresztény ünnep, melynek tartalma ma már jelentősen eltér a nyugati és a keleti egyháznál. A Gergely naptár bevezetése óta az ünnepe pedig időben is eltér egymástól (január 6., január 19.), és az eltelt évszázadok alatt más-más jelentéstartalmait domborították ki.
A magyar vízkereszt szavunk a vízszentelésre utal, ugyanakkor az eredeti egyházi ünnep latin és görög megfelelője az epifánia, amelynek jelentése: Isten az emberek között kinyilvánítja akaratát. A keleti egyházban ilyenkor szentelik meg a tömjént és a vizet. Utóbbit a középkor folyamán a nyugati egyház is átvette.

Vízkereszt ünnepe Jézus Krisztus megjelenését, kinyilatkoztatásait kapcsolja egybe. Eredetileg ilyenkor három jelentős eseményt ünnepelt a keresztény egyház: a napkeleti bölcsek imádását, Jézus megkeresztelését a Jordánban, valamint Jézus első csodáját a Kánai menyegzőn, amikor a vizet borrá változtatta. A Római Katolikus Egyház a II. Vatikáni Zsinat óta a napkeleti bölcsek látogatására, a keleti egyház pedig Jézus Krisztus megkeresztelkedésére helyezi az egyházi ünnep hangsúlyát.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy kik voltak a napkeleti bölcsek? Hiszen általában napkeleti királyokról hallunk a karácsonyi ünnepkörben. A napkeleti bölcsek a betlehemi csillagot követve jutottak el a jászolban fekvő Kisjézusig. A napkeleti bölcsekről Máté ír evangéliumában, csak jóval később, a középkorban cserélődött fel alakjuk királyokéra. A napkeleti bölcsek hódolata Jézus előtt arról szólt, hogy ők mint pogányok is elfogadják Jézust és keresztény tanításait. A napkeleti pogány bölcsek számát nem ismerjük, a hozott szimbolikus ajándékok (arany, tömjén, mirha) alapján szokták három főben meghatározni a számukat. A hármas szám pedig többek között az akkor ismert három pogány kontinenst: Európát, Ázsiát és Afrikát jelképezte, ahol Jézus Krisztus tanításai győzedelmeskedni fognak.

A magyar néphagyományban számos szokás alakult ki vízkeresztkor. Ekkor a megszentelt vizet mint szentelményt hazavitték, a tisztaszobában tartandó házi szenteltvíztartóba öntötték, hogy áldás legyen a házon. A magyar néphiedelem szerint a szentelt víz jó dögvész ellen, férgek ellen, és egész évben romlatlan marad – feltéve, ha azt igaz szívű, jó pap szentelte.

Az első hazai házszentelésről Mátyás király korából van írásos tudósítás, mely arról számol be, hogy a helyi plébános meglátogatta híveit, és felszentelte azok otthonait. Ekkor szedték be a katolikusoktól az úgynevezett „lélekpénzt”. A protestánsok között a házszentelés szokását betiltották, így elsősorban a katolikus településeken terjedt el. A helyiek a házszenteléstől nem csak védelmet, hanem bőséget és termékenységet is reméltek az új esztendőben. A házszentelést végző papot gyakran megkérték, hogy a gazda vagy éppen a gazdasszony helyére üljön, ezáltal is hozzásegítse a ház lakóit a szerencséhez, gyermekeiket a sikeres házasságkötéséhez. A „lélekpénz” megfizetése mellett a hívek igyekeztek erejükhöz mérten megvendégelni és megajándékozni az egyházi személyeket. A természetben adott adományok (sonka, szalonna, tojás, liszt) igen jelentősek voltak a falusi plébániák, az alsó papság életében.

A vízkeresztkor történő házszentelések során az ajtófélfára felírták a G+M+B betűket, mely egy félreértésen alapult. A nép ugyanis sokszor a napkeleti bölcsek nevének (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) kezdőbetűjét tüntette fel sok, ugyanakkor a házszenteléskor helyes felírás: C+M+B, azaz Christus mansionem benedicat!, mely annyit jelent, hogy „Krisztus áldja meg a hajlékot!”

A római katolikusok hite szerint az adventi ünnepkör a vízkeresztet követő első vasárnapig tart. Vízkereszt nem csak lezár egy ünnepet, hanem meg is nyit egy másikat: a télűző farsangot.  

 

Kiemelt képünk forrása az Unsplash.com.