December közeledtével mindannyian úgy érezhetjük, hogy el kell számolnunk az évünkkel, meg kell vizsgálnunk, mit tettünk le az asztalra, mit értünk el, milyen sikereket tudhatunk magunk mögött, és egy láthatatlan erő nyomására fogadalmakat teszünk, amiket – tegyük szívünkre a kezünket – úgysem tartunk majd be!
A karácsony utáni napokban egyre több évösszegző fotóval és bejegyzéssel találkozni a közösségi felületeken. Már lecsengett a karácsonyi pizsamába bújtatott gyerekek fotója a szülők Instagram-oldalán, a megpakolt asztal, a drága ajándékok képe lepörgött. Az év végével azonban megérkezik a következő őrület: egymást érik a legtöbb like-ot kapott képekből összerakott montázsok, a mélynek és bölcsnek szánt velős gondolatok, hogy micsoda év áll a hátunk mögött, mennyi mindent tanultunk, és hogy minden a javunkat szolgálta, mert ha másnak nem, egy tanulságos leckének betudható. Na persze!
Mintha nem mondhatnánk ki, hogy valami nehezebbé tette az életünket, és igenis van olyan helyzet, ami egyszerűen nehéz, mindenféle tanulság nélkül. Mintha nem ismerhetnénk el, hogy néha igenis gyengék vagyunk, hogy nem mindig tudunk felülkerekedni a problémákon. Ezt nyilván nem lehet kimondani, hiszen akkor más meglátná, hogy mégsem fenékig tejfel az életünk, mégsem abban a díszes és tökéletes világban élünk, amit ők látnak.
És ha az még nem lenne elég, hogy mindenki a döbbenetesen boldog életét mutogatja, megindulnak a fogadalmakról szőtt történetek, ki mit szeretne az újévben megvalósítani.
Pedig nem ezektől lesz teljes a szilveszter, nem ezektől lesz jobb a következő év. A karácsonyi asztal mellett, a gazdag lakomák utáni kajakómában megfogadott újévi edzéstervek, a két ünnep között vagy január első hetében kiváltott sportbérletek nem tartanak sokáig. Sőt! A legtöbb a hónap végét sem bírja ki. Mert ezek valójában nem is a magunknak tett fogadalmak, hanem külsőségek, amit a környezetünk tudomására szeretnénk hozni.
A belső változásokhoz egyáltalán nem kell újév. Nem kell egy apropó.
hirdetésA valódi, mély meggyőződésből született változtatás, magunknak tett fogadalom nem hangos, nem a nagyközönség előtt zajlik, és nem végeláthatatlan lista.
Nem kell pipálgatni, ha megvalósítottunk egyet, nem kell görcsösen kapaszkodni beléjük, mert abból csak stressz származhat, még egy plusz teher, amit az amúgy is zsúfolt életünkre traktálunk.
Hiszen mi értelme a fogadalomnak, aminek elvileg az a lényege, hogy jobbá tegyük vele az életünket, ha közben szorongást és idegességet vált ki belőlünk? És amúgy is. Miért lenne más holnaptól minden? Ma még nem tudjuk megcsinálni, kevesek vagyunk hozzá, nem állunk rá készen, de holnap majd igen?
Be kell látni, mi így vagyunk bekötve. Egy adott naphoz, hónaphoz vagy évszakhoz kötjük a boldog, felhőtlen létet.
Várjuk a pénteket, a hétvégét, a nyarat, a szilvesztert, mert bízunk benne, hogy ilyenkor minden jobbra fordul, és minden, amit szeretnénk, megtörténhet. Várunk valakire, aki majd megerősít bennünk valamit, amit mi nem hiszünk el önmagunkról.
Az igazi önfeledtség, a kiegyensúlyozottság ott kezdődik, ha az önmagunk felé gondosan és vasszigorral felépített elvárásokat elengedjük, és a józan ész, a belső iránytűk, illetve az önazonosság mentén próbálunk tenni a céljainkért, és nem azonnali eredményre várunk, hanem egy lassan, ámde annál stabilabban felépített, biztos lábakon álló életet teremtünk magunk körül.
Egy őszinte számadás szilveszter este, egy kis mulatság, egy kis komolyság és rengeteg hála. A remény pedig feléled, és fogadalmak nélkül, tiszta, őszinte tervekkel vágunk neki a következő évnek.
