A mesélés segíthet abban, hogy felhúzzuk a lelkeket! – Horti Zoltán mesemondó a Vasárnapnak

Elmagányosodó világunkban is nagy szükség van mesemondókra. A mese ma is képes betölteni azokat a feladatokat, melyeket évszázadokkal ezelőtt betöltött: szórakoztat, nevel, morális helytállásra sarkall. Horti Zoltán másfél évtizede mesél kicsiknek és nagyoknak, s még olyan falvakba is ellátogat, ahová a lufihajtogató bohóc sem jut el.

– Hogyan lesz valakiből mesemondó?

– Volt szerencsém több mint húsz esztendeig gyermek kézműves foglalkozásokat vezetni a Kalamajka Táncházban, melyen keresztül méginkább megfogott a népi kultúra. Közben a Nemzeti Múzeum Históriás Történeti Játszóházában, továbbá a Színháztörténeti Múzeum bábgyűjteményében is dolgoztam néhány évet, ahol számos utcabábossal megismerkedtem, akik az egykori vásári bábjátékot elevenítették fel.

Legelőször Gödön meséltem egy véletlen miatt. Lányaimat kísértem fellépésre, amikor hallottuk, hogy a karácsonyi műsorban Fábián Évike – a meghívott mesemondó – valamiért mégsem tud eljönni. Ott álltak megfürödve a szervezők, hogy most mi lesz, kit hívjanak az utolsó pillanatban? Feleségem akkor mondta, hogy

Zoli már mesélt táncházban!

Elvállaltam, hogy mesélek egyet, így kezdődött a mesemondó életutam. Természetesen az eltelt másfél évtizedben rengeteget tanultam.

– Milyen könyvek, források alapján kezdett meséket mondani? Hogyan állt össze a repertoárja?

– Magam is egyfolytában kutatom, hogy honnan van bennem a mese. Arra kellett rájönnöm, hogy egy mesemondóban már ott van a mese. Nem attól lesz valaki mesemondó, hogy elolvas egy csomó könyvet, mesét, és azt megtanulja, mert ő akkor előadóművész. Az előadóművész és a mesemondó nem ugyanaz. A mesemondónak kreatívnak, rugalmasnak kell lennie, aki a hallgatóság pillanatnyi igényeinek megfelelő mesét tud mondani, ráadásul mindezt úgy kell megtennie, hogy a magyar néphagyományt is ismeri.

A tradicionálisnak tekinthető élőszavas mesét nem kaptam gyermekkoromban. Paraszti felmenőkkel rendelkező szüleim komoly szellemi életet élő munkásemberek voltak. Emlékszem, gyerekkoromban édesapám elém tette Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséjét. Elolvastam, megragadtak belőle dolgok. Olvastam az Ezeregy éjszaka meséit is, és mindenféle kalandregényt, azokból is maradt valami. Kimondottan a népmeseolvasás azonban nem volt rám jellemző. Amikor mesét mondok most, évtizedekkel később, előjönnek a mesék innen is, onnan is, a különböző olvasmányélményeimből, tapasztalataimból életem során megismert öregektől kapott élményeimből. A folklórkutatók éppen ezért kevésbé kedvelik az efféle mesemondásaimat, mondják, hogy velem vigyázni kell, mert én „becsapom” őket. Mivel nem csupán a néprajzkutatók által gyűjtött meséket mondom, hanem azokat is, amik belőlem jönnek. Az embert annyi minden megihleti a hétköznapi élete során, melyből mesét kanyaríthat.

– Mi kell a mesemondáshoz?

– A meséhez mindig kétféle emberre van szükség: az egyik a mesemondó, a másik pedig a mesehallgató, a közönség. Egyik nélkül sincs mese. Lehet valaki jó mesemondó, de ha nincs, aki meghallgassa, akkor nem ér az egész semmit. Nekem megadta a Jóisten, hogy mesélhessek, mert el tudom mondani meséimet úgy, ahogy mások hallani szeretnék. Van, aki erre alkalmas és van, aki pedig arra. A kettő egymás nélkül nem működik.

– Mit vár el a mesehallgató közönség: milyennek kell lennie egy mesének?

– Több megoldandó feladat áll egy mesemondó előtt, amikor kiáll a közönség elé. Nem lényegtelen hogy milyen közönség előtt kell mesélni. Egy lepényevős falunapon többnyire valamelyik nagy zenekart várják igazán az emberek, nem mesemondót. Jó, ha ezt tudatosítja magában az ember. Mindezektől függetlenül a mesemondó egyik feladata nyilvánvalóan az, hogy bármilyenek körülmények között is, de adjon, szórakoztasson. A szórakoztatás nem lehet akármilyen! Sajnálatosan sokszor tapasztalhatjuk azt a kulturális életben, hogy azoknak, akik reflektorfénybe kerülnek, nem elsődleges céljuk, hogy felemeljék a közönséget szellemileg, lelkileg. Sokan úgy gondolják, hogy „leszállnak a közönséghez, hisz úgy sincs komolyabb”. Én azonban úgy gondolom – és azt hiszem, ebben minden mesemondó egyetért –, hogy nem leszállni kell, hanem megpróbálni kicsit felhúzni a lelkeket.

Úgy szórakoztatni, hogy felemeljen az ember! Úgy szórakoztatni, hogy hagyományt adjon az ember! Úgy szórakoztatni, hogy a közönség elfelejtse a mobiltelefonját piszkálni! Rádöbbenjenek arra, hogy az élőszónak, a személyes beszélgetéseknek óriási az ereje!

Egy mesemondónak ma az a feladata, hogy érzéseket, tudást, hagyományt adjon át elei műveltségéből. Ráadásul ma már ezt úgy kell megtennie, hogy közben leküzdi audiovizuális ellenségeit, melyek megosztják az emberek figyelmét. A sok inger között élő embereket nem könnyű elérni, megszólítani, figyelmüket fenntartani, de a nehézségek felsorolása nem lehet ok arra, hogy ne meséljünk, ugyanis a meseszó hallatása a 21. században is elengedhetetlenül fontos feladat.

– Milyen eszközök vannak a mesemondók kezében a közösségépítéshez?

– A színpadraemelt mesemondónak is van lehetősége arra, hogy hagyományt ápoljon, és közösséget teremtsen. Azzal, hogy egy mesemondó elkezdi mondani a régiek történeteit, talán a hallgatóságban is felötlenek azok a történetek, amelyeket ő is ismer, vagy hallott már szüleitől, nagyszüleitől. Kedvenceim a legendamesék. Főként a Jézus és Szent Péter a földön járnak típusú történetek mesélem szívesen. Rövid, mulatságos, mégis nagyon komoly erkölcsi magvakat hordanak ezek a történetek. Ezekből állítottunk össze egy műsort, melynek az lett a címe, hogy Profán evangélium. Évek óta járunk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében olyan „világvégi” falvakba, ahova még a lufihajtogató bohóc se jár. Ott mesélünk a felnőtteknek is. A mesemondás közben mindig van interakció, itt is megtörtént, hogy beleszólt egy néni a mesélésembe:

„Tudja-e ezt és ezt a mesét? Mert ha nem akkor nem is igazi mesemondó!”.

Ismertem a mesét, és nagyon örültem, hogy elmondhattam, de utána mondtam a közösségnek, hogy maguk annyi minden szépet tudnak, miért nem jönnek össze, és mondják el egymásnak a történeteiket? A mesék szerepe és ereje ma is töretlen lenne. Bízom benne, hogy pár helyen meg tud indulni ez a fajta közösségi mesélés is. A mesélés és a mesehallgatás ma is csodálatos dolog. Addig sem otthon ülnek, és nézik az aktuális Szulejmánt, hanem a régi történeteket mondják el egymásnak, közösséget építenek, erősödnek, jól érzik magukat. Aztán, majd ha eljutunk oda, hogy a fiatalok is rájönnek, hogy ez jó, akkor ismét egésszé lesznek a közösségeink. Ha ez megtörténik, nagyon örülhetünk, mert az az jelenti majd, hogy ismét élővé válik a hagyomány.  

– Mit mesélnek idehaza a mesemondók?

– Azt mondhatom, hogy a mi meséink a hagyományos paraszti kultúra meséi. Ha én a saját magam által kitalált meséimet is mesélem, azok is mindig a hagyományos alapokra, mesei szüzsékre épülnek. Meséink igazán értékesek, melyekre büszkének kell lennünk! Nagyon fontos dolognak tartom, hogy a mai irányoknak, trendeknek, divatoknak ellenállva az emberek azért jöjjenek össze, hogy élőszavas történetmondást, mesemondást hallgassanak. A hétköznapokban is adjuk meg a tiszteletet egymásnak, figyeljünk a másikra, hallgassuk meg!

Magam is láttam olyat, hogy az egy asztalnál ülő emberek telefonon keresztül kommunikáltak. Ennyire elidegenedtünk egymástól…

Mára már csak rövidített szótöredékeket írnak, mert az gyorsabb. Kedvenc szólásuk a „vagyok” helyett, hogy „vok”, kell a szép ízes magyar beszédnek is helyet adni, hisz a mesemondás nyelvünk ápolásának, fennmaradásának egyik kulcsa. Amikor leül valaki, és meghallgat egy másik embert, és látja az arcát, az szerintem felemelő érzés ebben az elembertelenedő világban.

– Mit javasol azoknak, akikben ilyen kreatív személyiség rejlik, és ezt az utat választanák: hogyan válhatnak mesemondókká?

– Van egy gondolat, melyet egy regényben olvastam: „a legnagyobb bűn az, ha az ember nem azzá lesz, amivé lehetett volna”. Ha valaki jó mesemondóvá válhatott volna, ha az Úristen ehhez adott neki tehetséget, akkor mesélnie kell. Mindig meg fogja találni azt a közeget, ahol mesélhet, akár a saját gyerekéinek is. Meséljen nyugodtan történeteket,

nem lesz mindenkiből Berecz András, de nem is ez a cél, hanem az, hogy ne féljünk kiállni és átadni eleink történeteit, hagyományait, tudásukat!

Mindezzel közösséget is építünk, alkalmat teremtünk az ünnepre. Aki jól mesél, az talál hallgatóságot, odagyűlnek köré az emberek. Egyesek ma „minősítéssel” kezdik szűrni a mesemondókat, én azt gondolom, hogy nem tehetünk minőségi kategóriákat. Minősítsen a közönség. Aki jól mesél, előbb-utóbb nagyszínpadra kerül, aki kevésbé, az nyugodtan meséljen a családban gyermekeinek, baráti körben. Ezzel nem csak saját magát építi, hanem azt a kicsi közösséget is, amelyben mesél. Sikerélménye lesz, fejlődni fog, nemcsak ő, de hallgatósága is.

Számomra mindez arról szól, hogy az ember tud-e adni a hallgatóságnak úgy és olyat, amire azt mondják, hogy igen, ez az enyém, ez a miénk. A néphagyományból, a népmesék lelkületéből nem lehet lejjebb adni. Amíg a hallgatóság ezt a magáénak érzi, addig van remény arra, hogy a mese nem pusztába kiáltott szó lesz csupán.

 

Tóth Gábor

 

Fényképek: Vasárnap.hu