Politikai okból nem tagadunk ki senkit! – Apáti Bence a Vasárnapnak

– Sokan az utcára vonultak a kultúrtörvény megszavazása miatt. Mit gondol, jogos a színházak félelme?

– Szerintem egyáltalán nem. Az egész cirkusz az Index-444-24 Bermuda-háromszögből indult, amikor bejelentették, hogy kiszivárgott hozzájuk egy törvénytervezet, amiben egészen elképesztő dolgok állnak. Mire az Országgyűlés napirendre vette a szóban forgó törvényt, már komoly hisztéria alakult ki. Valóságos őrjöngést tapasztaltam balliberális művészkollégáim részéről a Facebookon és lényegében mindenhol – profilkép-váltásoktól kezdve az ország elhagyásával való fenyegetőzésig. Újfent felhívták a figyelmet arra, hogy a jobboldalon csak mucsai bunkók léteznek, akik színház helyett csak focimeccsekre járnak, és szotyit köpködnek. Olyan ugyanis, hogy értékalapú, konzervatív művészet és kultúra nincs, csak és kizárólag a liberálisok teremtenek értéket. Ebben semmi újszerű nincs, hiszen ez egy meglehetősen régi nóta, amit ismételten végigzongoráznak…

Megszerveztek egy tüntetést, melynek semmiféle alapja nem volt, hiszen

egészen más tartalmú törvényt tárgyalt az Országgyűlés, mint ami ellen tiltakoztak.

Hirdetés

Ezt jól láttatták azok a videók, amelyekben, amikor feltették a kérdést, hogy tulajdonképpen miért is tüntetnek, nem nagyon tudtak épeszű indokot felhozni. A liberális kultúrrettegés ugyanis értelmezhetetlen. Budapesten kilenc évig jobboldali főpolgármester volt, aki kivétel nélkül aláírta a balliberális színházigazgatók kinevezéseit. A kormány pedig 2010 óta folyamatosan támogatja a balliberális színházakat is, így nehéz a normálisan gondolkodó, kicsit is tájékozott emberekkel elhitetni, hogy a kormány sóval akarja behinteni, egyszer és mindenkorra felszámolni ezeket az intézményeket.

– Mi lehetett a kormány célja az új törvénnyel?

– Régi, jól bevált balliberális módszer, hogy amit ők csinálnak, azzal politikai ellenfeleiket vádolják meg. Okkal feltételezzük, hogy az új főpolgármester, Karácsony Gergely az első adandó alkalommal kíméletlenül kirúgja azokat – az egyébként erős kisebbségben lévő – intézményvezetőket, akik nem az ő köreikhez tartoznak. Valószínűleg a kormány e tények ismeretében a jobboldalhoz köthető színházigazgatóknak – például Dörner Györgynek, Nemcsák Károlynak próbált valamiféle védelmet nyújtani. A Margitszigeti Szabadtéri Színpad ügyvezető igazgatója, Bán Teodóra története egyértelművé tette, hogy velük ellentétben nekünk van mitől tartanunk.

A jobboldal ugyanis – bármilyen furcsán hangzik – a szó klasszikus és nemes értelmében liberális. Mi elfogadjuk a máshogy gondolkodó embereket, nem akarjuk tönkretenni, megbélyegezni őket, és nem állítjuk azt, hogy tehetségtelenek, pusztán azért, mert liberálisok. Ők ellenben egyáltalán nem így gondolkodnak, végtelenül kirekesztőek és lenézőek.

Emlékezzünk rá, hogy Karácsony Gergely hivatalba lépésének második napján már azt nyilatkozta, hogy Dörner Gyögy nem nyerheti el újra az igazgatói címet! Persze ez ellen a nyíltan felvállalt balliberális kollégáimnak egy szavuk nem volt. Fel sem merült, hogy a politika ne szóljon bele a színház világába.

A helyzet az, hogy jelen pillanatban kizárólag Karácsony Gergely akar bárkinek is diktálni.

– Nehéz jobboldaliként létezni a liberális művészvilágban?

– Igen. Nagyon féltem azokat a jobboldali művészeket, akik ebben a közegben kénytelenek dolgozni. Ez ugyanis egy olyan zárt közösség, ami úgy gondolkodik, hogy aki jobboldali, az egytől egyig dilettáns pojáca. Én jobboldali művésztől még soha nem hallottam olyat, hogy a kultúra  csak jobboldali lehet, csak az a jó kultúra, ahol konzervatív értékeket teremtenek, és az, aki nem jobboldali, nem való színpadra. Mi politikai okból nem tagadunk ki senkit, és hátrányos helyzetbe sem hozzuk őket!

– Idén az Operettszínházban harminc év után ismét balettelőadást láthat a közönség, ráadásul nem is akármilyet: a Diótörőt. Milyen érzésekkel láttak neki a munkának?

– Kicsit féltem, hogy a társulat hogyan fog reagálni, amikor egyszer csak semmi másról, kizárólag a balettről szól majd az életük. Nagyon sokat dolgoznak a táncosok, folyamatosan megy a Csárdáskirálynő, a János vitéz, és mindezek mellett a Diótörőre készülnek október eleje óta. Szerencsére nagyon lelkesek, és hozzám hasonlóan rettentően örülnek a darabnak.

– Sokáig a Diótörő jelentette Önnek a karácsonyt. Milyen érzés ismét a Csajkovszkij-darabbal készülni az ünnepre?

– Számomra hosszú éveken keresztül a december valóban egyenlő volt a Diótörővel. Amikor most kijövök a színházból, ismét elfog ugyanaz az érzés, mint amikor a próbák után jöttem ki – a sötétben a karácsonyi fények világítanak, az emberek már nagyban készülődnek az ünnepre, bármerre nézünk, mindenhol ajándékdobozokat lehet látni. Amikor felcsendülnek a jól ismert Csajkovszkij-dallamok egy hosszú próba után, mindenki libabőrös lesz, és azt gondolja: ezért megérte.

A Diótörő nem egy mű, hanem egy varázslat.

A jelen helyzetben különösen fontosnak tartom, hogy megmutassuk, mire vagyunk képesek, és hogy valódi értéket teremtsünk a színház falain belül.

 

– Nehéz volt elengedni a Diótörőt táncosként?

– Az első december, amikor nem én táncoltam a címszerepet kicsit furcsa volt ugyan, de semmilyen rossz érzés nem volt bennem. Rettenetesen fárasztó volt három hónapon keresztül reggeltől estig, hétfőtől szombatig próbálni, majd december végéig, karácsonykor is a Diótörőt játszani. Minden nehézsége ellenére ez egy nagyon szép korszak volt, aminek megvolt a maga varázsa, de most élvezem, hogy van időm készülni a karácsonyra.

– Milyen karácsonyi szokásokat tartottak gyermekkorában?

– Tele vagyunk karácsonyi hagyományokkal. Gyermekkoromban együtt díszítettük fel a fát, majd a gyerekszobában vártuk a csengőszót. Amikor bementünk, csak a karácsonyfa világított, körbeálltuk és egymás kezét fogva karácsonyi dalokat énekeltünk. Persze közben lopva oldalra lestünk az ajándékokra. Ezeket a szokásokat mai napig tartjuk a fiaimmal.

 

– Hogyan készültek az ünnepre a gyermekeivel?

– A fiaimnak egészen kiskoruk óta szoktam mesélni bibliai történeteket. Sokszor beszélgetünk arról, mi a vallás, és egyáltalán mire szolgál. Mindenki hisz valamiben, nem véletlen, hogy az emberek, amikor bajban vannak, és úgy érzik, hogy segítségre van szükségük, imádkoznak. Mi egy biztonságos világban élünk, ahol fedél van a fejünk felett, nem kell félnünk. Ez egy kicsit elkényelmesíti az embert, természetesnek veszi ezt a biztonságot. Mondtam a fiamnak, ha bármilyen veszélybe kerülne, és senki nem lenne mellette, biztos vagyok benne, hogy azonnal elkezdene hinni és imádkozni, hogy ne kerüljön bajba. Mivel még kicsik, történeteken keresztül igyekszem terelgetni őket. Próbálom megtanítani nekik, milyen óriási erőt ad a hit, és persze azt is, mi a helyes – vagyis mi az, amit én helyesnek érzek.

 

Huszár Eszter