Titanic? Lusitania? Nem! Wilhelm Gustloff!

Mint közismert – híres, Oscar-díjjal kitüntetett film is készült róla – a Titanic vesztét egy jéghegy okozta, és mintegy 1500 ember vesztette életét. A Lusitania esetét, bár nem olyan közismert, az európai történeti emlékezet mégis megőrizte, mint az USA első világháborús hadba lépésének egyik előzményét, illetve a német kegyetlenség szimbólumát.

A Lusitania 1915-ben hajózott át Amerikából az Atlanti-óceánon. Bár személyszállító hajóként tartották számon, ma már általánosan elfogadott tény, hogy hadianyagot csempészett a britek számára (emellett a brit haditengerészet nyilvántartásában is szerepelt), ezért is támadta meg egy német tengeralattjáró, mintegy 1200 ember halálát okozva. A kérdéshez ugyanakkor hozzátartozik, hogy a washingtoni német nagykövetség nyilvánosan (a sajtóban) hívta föl rá a figyelmet, hogy „a brit és a britekkel szövetséges államok zászlaja alatt hajózó hajók ki vannak téve a pusztulás veszélyének”, mi több, a hajótársaság és a hajó kapitánya is tisztában volt a veszéllyel, bár úgy ítélték meg, hogy a hajó nagy sebessége miatt nem jelenthetnek rá veszélyt a német U-Bootok.

A közismert angolszász példák ellenére azonban a világ eddigi legtöbb áldozattal járó hajótragédiája a mai közvéleményünk előtt jószerivel teljesen ismeretlen német Wilhelm Gustloff 1945. januári elsüllyesztése volt.

A német tengerjárót, fedélzetén több mint 10 000 Kelet-Poroszországból menekülő utassal, –15 °C alatti, csontig ható hidegben érte egy szovjet tengeralattjáró torpedótámadása,

aminek következtében mintegy 9 000 ember (több, mint a Titanic és a Lusitania katasztrófája együttes áldozatainak háromszorosa) vesztette életét a Balti-tenger jeges vizében.

A hitleri nemzetiszocialista Németország egyik közismert szociális intézkedése volt a „Kraft durch Freude” (KdF) mozgalom életre hívása. E szervezet a német munkásság szabadidejét és ennek során utazásait hivatott megszervezni. A mozgalomhoz számos nagyberuházás kötődik, mint például a Rügen-szigeten a német munkások számára megálmodott és szerkezetkész állapotig megépített Prora, mely egy óriási, 10 000 szobás, négy és fél kilométer hosszú szállodakomplexum volt. Ugyanígy, a KdF céljaira tengerjáró hajóflottát is építettek, melynek egyik büszkesége volt a mintegy 1 500 utast és az őket kiszolgáló 400 főnyi személyzetet szállító Wilhelm Gustloff.

Érdekesség, hogy a nemzetiszocialista ideológia jegyében a hajón nem voltak különböző osztályok, minden kabin ugyanolyan kényelmi fokozatot nyújtott. A KdF által szervezett utazások rendszeres célpontja Skandinávia, egészen pontosan Norvégia és Svédország volt.

1939-től a hajót a haditengerészet kórházhajó céljaira vette át, aminek keretében néhány könnyű légvédelmi löveget is szereltek rá – ennek értelmében tehát nemzetközi jogilag katonai hajónak számított, bár nyilvánvalóan semmilyen valóban hadi funkciója nem volt. 1940-től Gotenhafenben (Gdynia) állomásozott, és a tengeralattjáró legénység szállásául szolgált.

A helyzet 1944 őszén vett gyökeres fordulatot: a vörös hadsereg sikeres offenzívái nyomán elérte a történelmi német határt, és először a háború során immár nem saját területéről űzte ki a németeket, hanem német területeket kezdett elfoglalni (Kelet-Poroszország). A szovjetek tudatosan kívántak bosszút állni a németek által elkövetett pusztítás miatt, illetve példát adni, hogy milyen sors vár a továbbiakban megszerzendő német területekre – ennek során a propaganda által is tüzelt vörös katonák nem kímélték a civil lakosságot sem.

Az első igazán híres eset egy, a kelet-porosz határ közelében fekvő faluban, Nemmersdorfban történt, ahol tömegesen erőszakoltak meg nőket, végeztek ki civileket, köztük 50 francia és belga hadifoglyot is.

A települést még vissza tudta foglalni a Wehrmacht, így a náci propaganda megragadta az alkalmat, hogy nyilvánosságra hozza a szovjet brutalitás megrázó példáját. Többek között Nemmersdorf, majd később az 1945. januárban ismét meginduló szovjet támadás hírére ugyanakkor milliók döntöttek úgy, hogy elmenekülnek Kelet-Poroszországból, és nyugatabbra, a birodalom belső területein keresnek menedéket. Miután a szovjetek elfoglalták a Visztula torkolatában fekvő hídvárost, Elbinegt (ma Lengyelország: Elbląg), a menekülés már csak tengeri vagy légi úton volt lehetséges.

A német haditengerészet ennek megfelelően kezdte meg a Hannibál-terv végrehajtását, mely a világ legnagyobb, mintegy kétmillió embert kimenekítő evakuációs hadművelete volt,

bár a szélesebb közvélemény előtt jószerivel teljesen ismeretlen (szemben az 1940-es brit Dynamo-hadművelettel, azaz a Dunkerque-i evakuációval). Hitler parancsa szerint csak nők, idősek és gyerekek menekülhettek el, a férfiaknak Kelet-Poroszországban kellett maradniuk, és az erőddé nyilvánított városokat védeni az utolsó töltényig.

Természetesen a Hannibal-hadművelet céljaira a Wilhelm Gustloffot is szolgálatba állították. 1945. januárjában több napon keresztül özönlöttek a menekülők a fedélzetre, összesen elérve a több mint tízezer fős lélekszámot. Az óriási tengerjáró sem tudott ellátni ekkora utaslétszámot, áldatlan állapotok alakultak ki, a folyosókon és a fedélzeten is emberek feküdtek, még a fedélzeti uszodában is több százan kaptak elhelyezést. Nyilvánvalóan a hajó közművei sem voltak elégségesek, így az emberi szenny és a sebesültek szaga töltötte meg a levegőt. Az időjárás sem volt kegyes a menekülőkhöz, a hőmérő higanyszála –15 °C alá süllyedt, így a fedélzetre szorultak közül sokan megfagytak.

A hajó végül 1945. január 30-án futott ki Gotenhafen kikötőjéből (a cél a mai német-lengyel határon fekvő Swinemünde /ma Lengyelország: Świnoujście/ volt). A kapitány számára kézenfekvő volt, hogy az ellenséges (szovjet) tengeralattjárók miatt a part mentén hajózzon, de mivel a part menti vizek el voltak aknásítva, így inkább úgy döntött, hogy kifut a nyílt tengerre, és teljes elsötétítésben hajózik nyugat felé. Döntését az is indokolta, hogy a közelben tartózkodott az Admiral Hipper nehézcirkáló, valamint egy tengeralattjáró és egy torpedóromboló is kísérte. Azonban a Hansa tengeralattjáró meghibásodott, így vissza kellett fordulnia, a Löwe rombolónak pedig pont a – tengeralattjárók észlelésére alkalmas – radarja mondta föl a szolgálatot.

A helyzetet a közelben portyázó szovjet S-13-as tengeralattjáró használta ki. A sors iróniája, hogy a tengeralattjárót nem egy kiérdemesült szovjet tengerésztiszt vezette, hanem az az Alexandr Ivanovics Marinyeszko, akit korábban kihágásai és iszákossága miatt büntetőtáborba is küldtek.

Még egy tényező szerencsétlen összjátéka járult hozzá a tragédiához: a Wilhelm Gustloff kapitánya hírt kapott róla, hogy ellenkező irányból egy kisebb német hajóraj közeledik, így felkapcsolta a jelzőfényeket, hogy elkerülje az ütközést. Ettől kezdve a szovjet tengeralattjáró számára könnyű célpontot jelentett, különösen, miután észlelték, hogy a Löwe torpedóromboló nem tett semmit a tengeralattjáró ellen. A szovjetek négy torpedót lőttek ki, melyekből három eltalálta a hajót, ami gyors ütemben süllyedni kezdett.

A túlzsúfoltság okán esély sem volt a higgadt és tervszerű mentésre, ráadásul a mentőcsónakok csörlői is befagytak, így a hajó utasainak zöme nem tudott csónakba szállni. A tengerjáró mintegy 70 perc alatt süllyedt el, több ezer embert – akik nem tudtak a fedélzetre kijutni – rántva magával a víz alá. A 2 °C-os tengervízbe került áldozatok pár perc alatt teljesen kihűltek.

A túlélők arról számoltak be, hogy sosem tudták elfelejteni a végzetes éjszaka apokaliptikus hangjait és képeit. A helyszínre fél órán belül érkeztek mentőhajók, melyek összesen valamivel több, mint 1100 főt mentettek meg, így tehát

a becslések szerint 9 000 főnyi áldozattal kell számolnunk.

A szovjet tengeralattjárók még további menekülteket szállító hajókat is (Goya – 6000 áldozat; Steuben – 4400 áldozat /utóbbit ugyanúgy Marinyeszko kapitány/) elsüllyesztettek, a Hannibal-hadművelet mégis kiemelkedően sikeres volt: több mint kétmillió menekültet szállítottak el Kelet-Poroszországból, és eközben csak 1 %-os veszteséget szenvedtek el, ami jól jellemzi, hogy a Balti-tengeren a háború végéig a német haditengerészet volt fölényben.

Felmerül a kérdés, hogy a nemzetközi hadijogba ütközött-e a Wilhelm Gustloff elsüllyesztése. Szűken értelmezve nem, ugyanis a hajó a német haditengerészet állományában szerepelt, és nem volt egyértelműen jelölve, hogy kórházhajó volna, ráadásul sebesült katonákat is szállított.

Ugyanakkor mégis kiemelkedően embertelen bűntettnek kell minősítenünk az elsöprő többségében nyilvánvalóan menekülteket szállító tengerjáró elsüllyesztését.

Érdemes áttekinteni a tragédia emlékezetét is. A rendszerváltásig jószerivel teljesen a feledés homályába merült, és azóta is kérdéses a róla való megemlékezés, ugyanis nehezen egyeztethető össze a Németországban még mindig egyértelmű „bűnös nemzet” koncepcióval, aminek keretei között egyszerűen nem elegáns megemlékezni a nemzetiszocialista német áldozatokról. A 2000-es években komoly változást hozott a Nobel-díjas Günter Grass „Ráklépésben” című regénye, mely a Wilhelm Gustloff tragédiáját dolgozza föl, sőt, azóta egy német film („Die Gustloff”) is készült a szerencsétlenségről. Ugyanakkor ennek ellenpontjaként a korántsem feddhetetlen életű Marinyeszko kapitány posztumusz kitüntetésként 1990-ben (egy évvel a felbomlás előtt) kapta meg a Szovjetunió legmagasabb kitüntetését, azaz lett a „Szovjetunió Hőse”, mi több, ma Klainyingrádban (a korábbi Königsbergben) köztéri szobor hirdeti emlékét.

 

Nánay Mihály