„1956-ban Magyarország példát mutatott a világnak bátorságból. A világ pedig befogadott 200 ezer magyar menekültet. Most rajtunk a sor, hogy védelmet nyújtsunk. Mi lett volna, ha akkor a többi ország épít kerítést, hogy minket kizárjon?” Ezt Guy Verhofstadt írta 2015-ben, látszólag elfelejtve a történelmet.
Verhofstadt (Belgium liberális exminiszterelnöke) bizonyára tudja, hogy ’56 szellemét, a vörös hadsereg tankjai elől menekülő magyar szabadságharcosokat nem lehet összekeverni a gazdasági bevándorlók tömegével, egy modern népvándorlással. Hiszen, ahogy Orbán Viktor is mindig hangsúlyozza: „Magyarországnak keresztény kormánya van, és igenis van irgalom a szívünkben. Azoknak, akiket meggyőződésük és származásuk miatt üldöznek, Magyarország mindig védelmet fog nyújtani. Most azonban 95 százalékban nem ilyen emberek érkeznek ide”.
Verhofstadt azért írta a fent idézetteket, mert felfogása szerint a nemzetállamok, a kereszténydemokrácia eszméi alapján működő kormányok idejétmúlt csökevények, melyeket meg kell szüntetni. Ezért mossa össze az Európa szabadságáért küzdő szabadságharcosok helyzetét a jobb életkörülményeket kereső afrikai, arab bevándorlókkal. És talán ezért sem tesz különbséget a tényleges üldözöttek és a gazdasági bevándorlók között. Talán ezért nem segít a nyugat az Iszlám Állam pusztítása után visszatérni a tényleges menekülteknek szülőföldjükre. Magyarország azonban pontosan ezért segít egyedüliként az Európai Unió tagállamai közül. Hiszen mi megtanultuk, mire van ilyenkor szüksége az üldözöttnek: otthonra.
Mikor Verhofstadt azt írja, befogadott minket a nyugat, elfelejti, hogy ezt mi nem kértük. Nem azért halt meg annyi ember, hogy nyugaton élhessen. Mi a saját szabad, demokratikus országunkban akartunk élni már akkor is, ahogy most is. Csak a szabad világ ebben a harcunkban magunkra hagyott.
A Nyugat nem érti, milyen nagy dolog a szabadság
Az akkor 9 milliós Magyarország elvesztett egy teljes generációt, a legjobbjainkat, a fiataljainkat. Legtöbbjük sikeres lett új hazájukban, és kockáról kockára építette azt az országot, ami befogadta őket. Ráadásul az ’56-os magyarok nem csak beilleszkedtek, hanem gyógyítottak, tanítottak, alkottak is. Jobb híján, mert hazájukban nem tehették meg. Verhofstadt úgy véli, a két helyzet összehasonlítható. Úgy véli, a magyarok szabad akaratukból érkeztek. Úgy véli, az iszlám kultúrájú emberek éppúgy illeszkednek be Európában, ahogy a magyarok tették.
hirdetésAz az igazság, hogy a Nyugat nem érti, vagy nem akarja érteni, hogy milyen nagy dolog a szabadság. Antonio Tajani mondta egyszer: „Nagy hiba lenne a szabadságra úgy tekinteni, mint valamire, amit örökre megszereztünk. Ezt senki nem tudja jobban a kelet-európaiaknál. A szabadságot ugyanis el lehet veszíteni, melynek visszaszerzése hosszú és nehézkes feladat”.
Mi, magyarok tudjuk, hogy milyen nagy dolog a szabadság. Ezért is cselekszünk ’56 szellemében, és ezért segítünk a ténylegesen rászorulóknak ott, ahol arra ténylegesen szükségük van.
Magyarország segít
Nem vagyunk gazdag ország, mégis segítettünk Tell-Aszkuf iraki település újjáépítésében. Az erbíli Szűz Mária Általános Iskola vagy az ugyancsak erbíli Szent József Kórház építésében. Jelentős mértékben járulunk hozzá a Szír Ortodox Egyház szíriai, libanoni és iraki humanitárius tevékenységéhez. Segítjük az Aleppói Görögkatolikus Érsekség munkáját, hogy biztosítsák az üldözött szíriai keresztény közösségek biztonságos hazatértét. Büszkék lehetünk, mert a felsorolást még hosszasan folytathatnánk. Büszkék lehetünk, mert Magyarország nem csak beszél, hanem ténylegesen segít az arab és afrikai menekülteknek: újjáépíteni, gyógyítani, tanítani, hazatérni. Ez a magyar út.
A nyugat erről azonban nem akar tudomás venni. Becsukja a szemét, és csak a kvótákat látja. Csak a más kultúrájú emberek erőszakos betelepítését szorgalmazza azzal a szándékkal, hogy végleg megszüntesse a nemzetállamok több százéves rendszerét. Talán mert elfelejtette, hogy milyen nagy dolog a szabadság.
Ha nem így lenne, akkor a nyugat most is Európa őslakos nemzeteinek legfőbb kihívásain dolgozna. Megoldaná a demográfiai problémánkat, hogy Európának európai jövőt építsen. Hogy ne a könnyebb utat válassza.
1956-ban nekünk volt merszünk a járatlan, a veszélyesebb utat választani. Ahogy volt merszünk 2018. szeptember 11-én is kiállni magunkért az Európai Parlament falai között. A kérdés csak az, hogy az európai embereknek, a nyugatiaknak is van-e elég bátorságuk? Elég bátrak-e ahhoz, hogy magukba szívják ’56 szellemét, és van-e még elég merszük, hogy visszautasítsák a romboló, veszélyes ideológiákat? Hogy kiálljanak magukért, a gyermekeikért?
Magyarország a szabadságot, a nemzeti önrendelkezést, az Európai Uniót választja. Egy olyan Európai Uniót, amiben közösen döntünk a jövőnkről, nem pedig egy olyat, ami diktál. Hiszen nem azért vetettük le a láncainkat, hogy újakra cseréljük. Talán ezt nyugaton is megértik és tisztelik. Mi az Elbától keletre ebben bízunk. Így emlékezzünk 2019-ben november 4-re!
