Egy szenvedelmes út története az elnyert Igazságig
A kölni születésű, nemesi származású gróf Florian Henckel von Donnersmarck (sz. 1973) egyetemi tanulmányait Szentpéterváron kezdte, majd egy rövid ideig orosz nyelvtanárként dolgozott. Később Oxfordban filozófiát, politikatudományt és ökonómiát hallgatott. Csak ezután kezdte el a filmes pályafutását, amelynek elején rendezést tanult Richard Attenborough-nál. Elsőfilmesként A mások élete című, az NDK-s titkosrendőrség, a Stasi módszereiről szóló filmjéért 2007-ben a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjjal tüntették ki. 
Ez az új filmje is, súlyos és összetett tartalma ellenére (vagy épp amiatt?!) a velencei filmfesztivál versenyprogramjában történő bemutatkozása és számos nemzetközi díj elnyerése után, két Oscar-díj jelöléssel is készülhet a nagy filmes megmérettetésre.
De mi ez az ízig-vérig művészfilm, amely mégis mind a közönséget, mind a filmes szakmát ekkora izgalomba hozta? 
A filmben egy német művész, Kurt Barnert (Tom Schilling alakítja) három egymást követő diktatúra tébolydái közepette szeretné megtalálni valódi alkotói útját. A náci Németországban születik, majd a kommunista NDK-ban válik fiatal felnőtté, s később a globalista mindenszabadságba, Nyugat-Németországba szökik. Mindhárom „rendszer” súlyos sebeket ejt rajta, válságból válságba sodródik alkotói élete során.
A Mű szerző nélkül Barnert művészi útkereséseinek, meghasonlásainak, lelki mélyrétegeinek feltárása és a siker visszásságainak bemutatásán túl a XX. századi történelem egy olyan monumentális tablóját mutatja meg, amire film már jó régen nem tett kísérletet. Egy végtelenül szép és megrendítő történetben mondja el az alkotó, mit gondol a magunk mögött hagyott borzalmas évszázadról, s egyúttal reményt keltően is képes arról beszélni, hogy a művészet mégis csak olyan, mint egy búvópatak, amely egy sivatagot átszelve képes a legsivárabb pusztát is életre kelteni, oázisává válva a szomjazó emberi szellemnek, léleknek. 
A film története az egyik legnevesebb kortárs festő, Gerhard Richter életén alapul, aki fotorealisztikus festményeivel ért el szakmai sikereket, de talán csak úgy lehet vele azonos a filmbéli mása, mint az Tarkovszkij Andrej Rubljovjának esetében, vagy a Picasso kalandjaiban ábrázolt festő sorsában. 
Von Donnersmarck finom ecsetvonásokkal ábrázolva, mély lélekismerettel szinte minden lényeges emberi kérdésről szót ejt a filmjében. Művészetről, szerelemről, tragédiáról, történelemről és politikáról egyaránt beavatásban részesülhetnek a nézők Kurt Barnert kisfiú korától követett életének bemutatása során. 
A kis Kurt sorsán keresztül azt láthatjuk, apja tanárként miképpen kénytelen belépni a náci pártba, az eugenika embertelen alkalmazása miatt hogyan veszti el angyali szépségű, de szkizofréniában szenvedő sógornőjét Elizabeth-et, fia gyermekkori példaképét. A gyönyörű Saskia Rosendahl alakította Elizabeth-et elemészti a náci ideológia eugenikai programja, látjuk Drezda, az európai kultúra fellegvárát gyújtóbombák által elpusztulni, emberek és eszmék égnek, minden elveszni látszik, amit európai civilizációnak tudtunk ez idáig. 
Kurt pedig látja mindezt, s nem fordítja el többé a szemét mindarról, amit lát – az is film eredeti címe: Soha ne nézz el –, hiszen Elizabeth úgy tanította neki: „Sose fordulj el, Kurt! Minden, ami igaz, az gyönyörű!” Kezét kinyújtva a kisfiú ettől kezdve mindent megfigyel, elmosódottan ugyan, de ráfókuszálva egyaránt minden szépségre, borzalomra, mindent magába rejtve megőriz. Itt kell megemlítenünk Caleb Deschanel nevét, aki Az igazak, A nemzet aranya, A hazafi, A passió után most olyat remekelt lenyűgöző operatőri munkájával, hogy a legjobb külföldi filmért járó Oscar jelölésen túl a legjobb operatőr kategóriában is várományosa lehet e munka a legrangosabb filmes szemlének. 
A film egyik legmeghatározóbb jelenetében, a háború után pár évvel az immáron kamasszá cseperedő Kurtot egy fán ülve látjuk, körötte a kamera körbepásztázza a széltől hullámzó tájat. A Teremtő jelenléte jár át mindent, az ifjú pedig „meglátja” ezt a jelenlétet, hazarohanva lelkesülten így beszéli el az élményét apjának: „Apa! Most már nincs miért aggódnod. Most már értem. Értem. Mindent. Hogy függenek össze a dolgok. Minden összefügg. A kulcs a világmindenséghez. Soha többé nem kell aggódnom. Soha többé nem kell félnem. Érinthetetlen vagyok. Művésznek se kell már lennem. Bármilyen szakmát választhatok. És meg fogom találni azt, ami a helyes, ami igaz! Meg kell őriznem ezt a pillanatot valahogy! Valahogy meg kell őriznem!”
A film aztán ennek a kamaszkori létélménynek a stációit járja végig, innentől fogva együtt lehetünk Kurt minden örömében, szenvedésében, ami még a felnőtt kori identitása megtalálásáig, művészi és szerelmi kiteljesedéséig elvezet. 
Illetlen lenne elmesélni végig a történetet, ami aztán odáig elvezetett. A Sebastian Koch alakította Seeband professzor, mint a Sátán egyféle emberbőrbe bújt reinkarnációja és Paula Beer játszotta Ellie Seeband, e rettenetes figura lánya, mint Kurt szerelme kíséri végig a festőt a küzdelmes útján, aminek a végén mint Andrej Rubljov a hófehérre meszelt fehér templomfalat képes lesz emberi üzenettel megfesteni, úgy Kurt is a válságot követően képes lesz igaz KÉPeket festeni. 
A figyelmes szemlélő számára a két említett festőparabola, a Rubljov és a Picasso kalandjai sok vonásban hasonlítanak e filmhez. Rubljov is egy fa alatt ázva kapja meg küldetésére az égi üzenetet, Picasso is egy fa alatt veheti át azt az esszenciát, ami majd minden képét Élettel telíti meg. Rubljov hallgatási fogadalmat tesz, s nem akar festeni tovább, Kurt elvállalja tanár apjához hasonlóan, a megalázó munkát, festés helyett lépcsőt mos egy kórházban, Picasso pedig kilép egy általa festett ablakon a Nagy Képből, mikor méltatlanná lettek rá a körülmények, hogy műveit befogadják. Mindhárom filmben ott egy setét entitás, a Rubljovban több alakban is jelen van a Kísértő, a Picassoban az Apa gyanúsan halhatatlan alakja kísért mindvégig, Kurtnak pedig a gyűlöletes Seeband professzor jut osztályrészül, aki először meddővé tette szeretett nagynénjét, majd elgázosította, később saját unokáját elabortálta, s meddővé tette szerelmét, s már-már végképp kiüresítette festői létezését is. 
Thomas Mannról írta egy mélypszichológiai elemzés, hogy valójában mindent és mindenkit megfigyelt olyan módon, hogy sohasem volt tudatában annak, hogy épp figyel. Egyik regényében megformált egy szoros ismeretségi körébe tartozó, rendkívül negatív figurát, aki miután a regényt elolvasva magára ismert és mindenféle fenyegető következményt helyezett kilátásba. Kurt is így volt, megfigyelt mindent és mindenkit, embereket, történelmet, jelenségeket, amiket persze nem értett meg, szavakba önteni sem volt képes, de azok aztán mégis a teljes Igazsággá álltak össze. Azzá az igazsággá, ami film végén megtalált festői útban azután megfogalmazódhatott. A festő immár ennek az Igazságnak a birtokában győzedelmeskedhetett sötét ellenpólusán, Seeband professzor által képviselt sötét emberi világon.
Mű szerző nélkül feliratos előzetes (16)
A film megoldásának kibeszélése nélkül annyit még elárulunk, hogy az elsőként bemutatott három kép lesz a kapu az Igazság országába.
Katartikus és szép befejezésével az utóbbi évek egyik legfelemelőbb moziját kaphatta a látogató, aki ha úgy akarta, akkor keresztény spiritualitás pillanataiként is átélhette e remek filmalkotást, amiről valószínűleg még sokáig beszélni fogunk. 
