Muzsika és pecabot: tábori kalandok Amerikában

Otthon a Kárpát-medencében

A ’90-es években nagy táncházas közösség volt már Amerikában, elsősorban Magyar Kálmánéknak köszönhetően, akik ott több néptánccsoportot is vezettek. Kálmán kialakított egy baráti hálózatot Amerika-szerte, akik áldozatosan közreműködtek a helyi magyar közösségek programjainak szervezésében. Meghívásukra keresztül-kasul bejártuk az Egyesült Államokat.

Többnyire rettenetes állapotú bérelt buszokkal utaztunk, amiket felváltva vezettünk, próbáltuk kímélni őket, de így is sokszor lerobbantunk. Így mentünk a behavazott februári Torontóból a napfényes Floridába, vagy a kaliforniai San Diegóból kiindulva jártuk végig a nyugati partot Portlandig, Seattle-ig, meg-megállva, koncertet adva, táncházakban muzsikálva minden nagyobb magyar közösségnél. olyan is előfordult, hogy átrepültünk a nyugati partra, Kálmánék meg hozták utánunk a buszt keletről, ami három napig tartott. A turnék eléggé megerőltetők voltak, nem csak a sokezer kilométeres utazások, hanem a mindennapos kényszer miatt is. A közönséget kevéssé érdekelte, hogy milyen körülmények között érkeztünk meg, ők élményeket, táncot és muzsikaszót akartak.

A legnagyobb fáradtságot a táborok jelentették. Akkoriban két nagy tábort szerveztek: egyet a keleti partiaknak, egyet meg a nyugatiaknak. Előbbi Pittsburgh környékén volt egy szép tóparton, utóbbi pedig a kaliforniai Mendocinoban, egy mamutfenyő-erdőben, ahol Neti Sanyi bácsi is azt hitte, hogy Gulliver lilliputi kalandjaiba csöppent, akkorák voltak körülöttünk a sok száz éves fák. A két tábort a költségek csökkentése miatt két egymás utáni hétre szervezték, alig, hogy az egyiket befejeztük, máris ülhettünk a repülőre, hogy odaérjünk a másikba.

A táborok napi programja reggel hangszer és tánckurzusokkal kezdődött, délután általában előadás, koncert, aztán táncház hajnalig. És mivel ott volt az a szép tó, a táncház után még kimentünk horgászni, előfordult, hogy le sem feküdtünk. Egy hétig szinte alig aludtunk valamit, viszont megörvendeztettük a tábort egy nagy kondér halászlével. Legnagyobb megdöbbenésünkre az amerikaiak egy falatot sem ettek belőle. Türelmesen elmagyarázták, hogy a ponty tisztátalan halnak számít, mert a fenéken él és iszapot eszik. Sírni tudtunk volna, de neheze még hátra volt, újabb egy hét tábor Mendocinoban, alvás nélkül. Így történhetett meg, hogy Doór Robi koncert közben a csellójával együtt egyszerűen lefordult a székről, úgy elaludt, hogy nem tudtuk felébreszteni. Mi meg csak zenéltünk tovább.

Kelemen László

Iratkozzon fel hírlevelünkre!