– Édesapám révén Gyergyótekerőpatakig, illetve a Vág völgyéig nyúlnak gyökereim, édesanyám révén Kassa környékére és a Délvidékre. Édesapám katolikus, édesanyám vegyes családból származott. Az ő családjában a fiúk katolikusok lettek, a lányok evangélikusok. Édesanyám később katolizált. Heten vagyunk testvérek. A nagy család értékét és áldását később értettük meg igazán. Katolikus neveltetést kaptam, de gimnazista koromban elveszítettem hitemet. Kérdés, mit veszít el ebben a korban az ember.

Édesanyám meghatározó példakép. Ezzel többnyire mindannyian így vagyunk. Szavaival, példájával terelgetett minket a jó irányba. Minden reggel – ekkora családban a reggel őrület az iskolába-óvodába-munkába indulás miatt – eltűnt tizenöt-húsz percre. Elment a közeli kápolnába szentmisére vagy annak egy részére, hogy legalább áldozni tudjon. Sok évvel később mondta, hogy számára ez az idő adott erőt a mindennapokhoz, e nélkül nem bírta volna ki. Sokan voltunk, energiában gazdagok, anyagiakban szegények, apámnak nem volt könnyű természete, de melyikünké az. Helyzetét nemcsak mi nehezítettük, munkahelyén állandóan be akarták léptetni a pártba. Életre szóló példa számomra, hogy édesanyám minden reggel az élő forráshoz járult.  

 

 

 

– A Veres Pálné Gimnáziumba jártam 1965-1969 között. Igen „vonalas” iskola volt. Nagy csönd vette körül a tényt, hogy papnak mentem. Egy-két katolikus tanárom későbbi találkozásaink alkalmával is csak súgva mesélt erről. Azért mondom ezeket, hogy érzékeltessem a mai fiatalokkal, milyen körülmények közt éltünk vallási szempontból. 

Akikre igazán fel tudtam nézni, azok közt említem Thiry Istvánt, aki pap létére „börtöntöltelék” lett. Teológiai hallgatóként ismerkedtem meg vele 1970-ben. Akkoriban Blanckenstein Miklós két évvel idősebb szeminaristaként felelt értünk, elsőéves papnövendékekért. Ő hívta meg titokban Thiryt, aki többször börtönben volt és hivatalosan nem szolgálhatott. Túl jó pap volt… Nagyon intelligens, egyszerű ember volt. A megismerkedésünk után rendszeresen találkoztunk és mindenféle szempontból hosszútávon hatott rám a személyisége, anélkül, hogy ő akart volna ilyesmit. 

 

– 16-17 éves koromban erdész, erdőmérnök szerettem volna lenni. Akkoriban jártam is a Börzsönyt, a Pilist, dolgoztam az erdészetnél nyáron. Később a filozófiai kérdések kezdtek jobban érdekelni, az elméleti fizika, az ontológia, ez vezetett a teológia felé. Visszanézve azt gondolom, hogy ez a hajlam, ami az erdészet irányába vezetett, ahhoz is köthető, hogy nem szenvedek az egyedülléttől, a magánytól, hogy keresem a csendet, hogy a szemlélődés teljesebbé teszi az életem. Az elméleti fizika sokat profitál abból, ha nemcsak képzett, reális, tárgyilagos a művelője, de nagy fantáziával is bír. Mert a világ a jó Isten fantáziájából született és az Ő képzelő erejének örökösei vagyunk.

 

– Ez két külön kérdés, hiszen a jezsuita rendhez később csatlakoztam. 17-18 évesen – megtérésem után pár hónappal – kezdtem arra gondolni, hogy pap legyek. Amit megtapasztaltam, tovább akartam adni. Szentelésem előtt édesanyám kérdésére válaszolva mondtam, félig komolyan, hogy „jobbat nem tudok”, amin ő igen botránkozott. Ilyen megközelítéssel kerestem egész életem során, hogyan is haladjak tovább.

Az ignáci lelkiségben először az a szemlélet fogott meg, hogy az ember élete végéig rengeteg lehetőséget hordoz és ezek kibontakoztatása halálig kötelesség – vagyis vonzott a „magis” szellemében való élet. Hogy a többre, a nagyobbra és jobbra való törekvésnek kell meghatároznia életünket az utolsó leheletünkig. Antroposzok vagyunk, „fölfelé tekintők”, ahogy görögül az embert nevezik. A magyar gyökerek megőrzését mindig fontosnak tartottam. Azt láttam, hogy a külföldön élő magyar jezsuiták számára is nagyon fontosak a gyökerek. Az emigrációs magyarság megmaradását, kulturális összetartását az egyház és a cserkészet biztosítja leginkább ma is. Ezért vállaltak a magyar jezsuiták külföldön sok plébániát, egyházközséget. Reményik Sándor gondolatát a diaszpóra magyarságának tekintetében akár úgy is fogalmazhatnánk: Ne hagyjátok a templomot, a templomot s a cserkészetet. Én Hamiltonban találkoztam a cserkész életforma megtartó erejével és bele is ragadtam. 

 

 

– Loyolai Szent Ignác nem egy hagyományos értelemben vett szerzetesrendet alapított. Azt vallotta, hogy az apostoli szolgálat a „formált jezsuita” számára fontosabb, mint a rendi közösségi élet. Amikor a 35. általános rendgyűlésen a provincia küldöttjeként részt vettem, sokat beszélgettünk erről. Úgy fogalmaztunk: „a közösség maga is misszió”. Nem véletlen, hiszen ma a túlzott individualizmus és más rákos daganatok pusztítják az emberi közösséget minden szinten. 

A sok teendő és a rendszeres imaélet összeegyeztetése minden jezsuitának egyéni feladat. Hosszú ideig kevés volt az alvásigényem, évtizedeken át 4-4,5 órát aludtam, ami azt is jelentette, hogy több időm jutott imára, munkára, költészetre. Másik fontos szempont az ignáci lelkiség alapja, az, hogy az ember a cselekvésben is igyekezzen megmaradni szemlélődőnek. 

Néha a késő esti órákban, néha kora reggel van lehetőségem írni. Sokszor gondolok arra, hogy rendszeresen kellene időt szánni az írásra, hisz nem azért kaptam, amit kaptam, hogy az gyümölcsok nélkül maradjon. Felelős vagyok a kapott talentumért. Máskor arra gondolok, hogy a húsvér emberekre kell még több időt szánni itt és most. Nem akarom a kettőt szembeállítani, de a döntést nem lehet megúszni. Ha írok, úgy érzem, tettem valamit. A lelki egyensúlyom időről-időre megkívánja, hogy írjak.

Az ihletett állapotra tulajdonképpen mindenkinek szüksége van folyamatosan. A kreativitás, az ötletgazdagság, a „ha így nem, akkor úgy, s ha úgy sem, akkor amúgy…” az ihletett állapot jelei. Sokféle módon lehet ez az állapot hatékony és teremtő. Az öt önálló verseskötet mellett (vagy helyett…) sok kötetet írtam – hogy csak néhányat említsek – a szentjánosbogarak közösségébe, a dobogókői Manrézába, a Párbeszéd Házába… Az ihlet számomra nemcsak írást jelent, bár azt kiemelten jelenti. Ez olyan, mint Csíkszentmihályi Mihály unokatestvérem megfogalmazásában híressé lett „flow”, amit időről időre mindenki megtapasztal.

 

– Biztos, hogy segít. Rendszeresen teszek ki új „szövegeket” a facebookra. Gyakran látok újakat a látogatók közt, számos esetben éppen az „aklunkon túlról”.  

Mindenkinek van egy szokásvilága. Engem vonz a komfortzónánkon túli terület, ahová gyakran a növekedésünk és gazdagodásunk lehetősége van rejtve. Ezért is választottam ezt a jelmondatot. Fontos megszólítani „más juhokat”, akik nem a mi aklunkból valók, akik nem pont ugyanúgy látják a világot. Hiszen Isten több, mint ami a katolikus komfortzónánkban elfér.  Több, mint ami bárkiében elfér, tehát a másik embernek is szüksége van arra, ami az enyémben van és ami az övétől eltérő. Ráadásul erősen hiszem, hogy annak a „komfortzónájában”, akitől a jelmondatom származik, minden megtalálható, vagyis meghaladhatatlan világ. Arra adtam magam pappá szentelésemkor és az örökfogadalommal, hogy az ő szép, új – mennyei – világa építésében segédkezzek. Oda mindenki meghívást kapott Krisztus keresztjében, és ott senki nem töltheti be más helyét. Isten titka, hogyan képes megoldani a terített asztala körül tátogó esetleges űr boldogtalanságát, vagyis bárki hiányát az asztala körül…