„Legyetek gyönyörűek és bolondok!” – A nagy Gatsby a Vígben

Scott Fitzgerald egyik legismertebb regénye A nagy Gatsby, amiről eddig mindannyiunknak Leonardo DiCaprio ugrott be (édesanyámnak mondjuk Robert Redford). Ez ettől a hónaptól kezdve megváltozott, ugyanis a Vígszínházban bemutatták A nagy Gatsbyt, és nem is akármilyen alkotókkal. A már jól ismert fiatal trió vitte színpadra a történetet, Ifj. Vidnyánszky Attila rendezte, a szöveget Vecsei H. Miklós írta, a zenét pedig Kovács Adrián szerezte, aki karmesterként színpadra is lépett.

Nem bízta a véletlenre a Vígszínház az idei évadnyitást, hiszen a Gatsby sikerét szinte borítékolni lehetett már májusban, amikor nyilvánosságra hozták az idei előadásokat.

Ifj. Vidnyánszky Attila rendezéseinél mindig elfog a jelenben való létezés. Abban a pillanatban, a nézőtéren ülve eltölt egy katartikus érzés, hogy ami most itt folyik, az valami elképesztő és magával ragadó. Aztán kilépek a színházból, és el kell gondolkodnom azon, hogy pontosan miről is szólt a darab? Néha úgy magával ragad a látvány és az erős impulzusok, hogy nem egyszerű megfejteni magát a történetet.

A nagy Gatsbynél sem biztos, hogy egészen tudtam volna követni az eseményeket, ha nem ismertem volna a regényt. Egy férfi, aki felépít egy fényűző világot, hogy visszaszerezze régi szerelmét, és újraírja a múltat. Gatsbyt titkok övezik, senki sem tudja, ki ő valójában, mi igaz róla, mi hazugság. Valóságos-e egyáltalán?

Ifj. Vidnyánszky Attilánál számítani lehet az izgalmas színpadi látványra, képes egy egészen új világot teremteni a színház falain belülre. Ez most sem volt másképp, a bőség zavarában a néző ide-oda kapkodja a fejét, ahogy próbálja befogadni a látványt. Mindezt egy gyönyörű üvegkupola alá helyezte, amelynek fényhatásai álomszerű teret festettek – mintha egy beltéri medence hullámai tükröződnének a falakon.

A szereplők mind valamiféle álarcban jelentek meg, elrejtve magukat a világ szeme elől. A Nicket alakító Ertl Zsombor azonban végig egy melegítő szettben volt, ő volt az egyetlen, aki sosem csillogott a tömeggel együtt. Az előadás egy hatalmas party, betölti az egész teret, és itt keresik önmagukat és egymást a fellépő fiatalok.

Ertl Zsombor egyetemi hallgatónak ez volt az első nagy szerepe a Vígszínházban. Rajta fut végig minden érzelem, talán amiatt is, mert a többiek képtelenek megszabadulni álarcuktól, és szembenézni a valósággal.

A darabban számos szimbolika jelent meg, és hazudnék, ha azt mondanám, mindegyiket megfejtettem első látásra. Volt egy pillanat, amikor egy víziszörnyre emlékeztető valamit hoztak be a színpadra – az ilyen meglepetéseket még most sem tudom hova tenni.

A történetben az idő körül forog minden és mindenki.  Vissza lehet fordítani az időt? Meg lehet változtatni a múltat? Meg lehet dermeszteni a boldog pillanatokat?

Gatsby erőszakkal próbálta visszatartani a percek múlását, de a forgószínpadot még a Vígszínházban sem lehet megállítani, ahogy az életet sem. A háttérben lévő szereplők visszatérő kézmozdulattal jelezték az „órát”, amelynek mutatói ide-oda kattognak. 

Kovács Adrián karmesterként nem csak a zenekart vezényelte, hanem az egész színpadot, mint valami istenség, egy felsőbb hatalom.

Nem csak a színpad volt folyamatos mozgásban, a Vidnyánszkytól már megszokott módon a közönség soraiba is befolytak a színészek, kifutóként használva a nézőteret. Mindig izgalmas, amikor a színház nem kirakatként tárul elénk, hanem szinte meg is érinthetjük a szereplőket, sokkal közelebb hozva a történetet a nézőkhöz.

A plakáton négy szereplő, Waskovics Andrea, Ertl Zsombor, Ember Márk és Wunderlich József látható, de én egyvalakit hiányolok róla: Szilágyi Csengét. Ő alakította Jordan Bakert, a világhírű golfozót, aki Daisy barátnője és Nick „társa” az előadásban. 

A színésznő megtöltötte élettel a színpadot, vibrált körülötte a levegő, és habár mellékszerepnek nevezhetnénk Jordan Bakert, Szilágyi Csenge azt mégis főszereppé tette.

A gyönyörű Daisy-ként megjelenő Waskovics Andrea számomra sokkal inkább egy kellékként jelent meg, mint valódi karakterként. Sodródik az árral, nem tudja, hol van (csak hogy megemlítsük a kérdést, ami a plakáton is szerepel), és eltűnik a forgatagban.

A szépsége elnyomta a karakterét, az imádat tárgyaként jelent meg, ami mögül hiányoltam a karakter kibontakozását. De az ő szájából hangzik el az ikonikus mondat is, melyet lányának szán: „legyen gyönyörű és bolond”. Ebben a mondatban volt számomra a legtöbb erő a darabban.

Wunderlich József Gatsbyként viszonylag keveset szerepelt a színpadon, de ha ott volt, minden érzelem világossá vált. Megszólaltak a dalok és az elveszett szerelem, a megtört, reménykedő férfi teljes valójában elénk tárult.

Az élő zenekar és a hatalmas tánckar jelenléte valóban műfajteremtő hatást ért el, ugyanis nem musicallel van dolgunk, nem operettel, hanem A nagy Gatsbyvel, ahogy azt a három fiatal alkotó látja.

Bevallom, nem voltam nagy rajongója a DiCaprio-s filmnek, de ennek az előadásnak könnyen a rabjává válhat az ember. Kétségkívül látványos előadás, amely ma is aktuális kérdéseket vet fel, egy izgalmas köntösbe bújtatva. A válaszokat magunknak kell megkeresnünk, de a legszebb üzenettel távozhatunk a színházból: „Legyetek gyönyörűek és bolondok!”.