Zola: Számomra a szentségimádás az igazi dicsőítés
– Úgy hallottam, hogy a dél-dunántúli keresztény könnyűzene jeles muzsikusának a bencés atyák adták kezébe a gitárt. Igaz ez?
– A pannonhalmi bencésekhez 1976-tól jártam gimnáziumba. Érdekes módon – nem tudom, kinek az engedélyére lehetett szükség – de néhány diákmisén, gitár kísérettel elhangzott egy-két spirituálé és még néhány, számomra ismeretlen gitáros dal. Egyből tudtam, hogy én is ilyet szeretnék énekelni. Nekem emiatt később soha nem volt meglepő a templomi gitárszó. Egyik évfolyamtársam tanított meg muzsikálni az ő tizenkét húros gitárján. Korábban csak hegedűn próbálkoztam. Bármennyire is hihetetlen, ezzel a fajta zenével ott, a gregorián egyik fellegvárában, Pannonhalmán találkoztam először.
– Olyannyira, hogy azóta le se tetted a gitárt…
– Az érettségi után, 1980-ban hazajöttem Kaposvárra. Itt a Szent Imre templomban belecsöppentem Pázmány Lajos atya ifjúsági hittan csoportjába, amelyet még Varga Zsolt atya indított el a ’70-es évek derekán. Itt a fiatalok irigylésre méltó jó hangulatban imádkoztak, beszélgettek, gitároztak, énekeltek. Épp abban az időben ment el a korábbi gitáros vezetőjük, így engem kértek meg, hogy álljak a helyébe. Azóta vezetem a közös éneklést a templomban minden héten.
– Korábban, gyerekként is szerettél templomba járni?
– Gyerekkoromban rengeteget ministráltam, a templom volt a második otthonom. Szerettem ott lenni. Ahogyan énekelni is a hagyományos egyházi énekeket. Nagyon szerettem, és máig így vagyok ezzel. Vagyis
én nem lecseréltem, csak kiegészítettem mindazt a zenei kincset, amelyet az egyház őriz.
– Megfogalmaztad a te istendicséreteidet, amelyekkel sokan együtt tudtak és tudnak imádkozni. Vajon a mai fiatalok is megteszik ezt?
– A zene önmagában nem elég. A zene ugyan képes lendületet adni a közösség felépülésében és megmaradásában, de a fiataloknak a zene mellett közösségre is szükségük van. Enélkül a zene csak lóg a levegőben, nem lesz a sajátjuk, nem vonzza őket.
– Nálatok viszont minden megvan ehhez: az erős és élő közösség és a remek zene is.
– Igen. Ám észre kell tudnunk venni, hogy a fiataloknak már új nyelvezetük van. Nekik a saját dalaikat kell megírni Isten dicsőítésére. Ebben támogatnunk kell őket. Annak idején a közösségünk a fiatal családosokra tudott építkezni. Aztán a gyerekeink felnőttek. Itt vannak, de új módon közelítik meg az örök értékeket. Vicces, de én immár negyven éve vagyok vezetője a Gitáros Ifjúsági Csoportnak. Ez azért magáért beszél.
– Hogyan tudtál segíteni a fiataloknak, hogy beleálljanak ebbe a zenei szolgálatba?
– Annak ellenére, hogy hozzájuk képest én már kissé merev vagyok, igyekeztem átadni minden tapasztalatomat. 2000-ben elindítottam egy gyerekkórust is, ám annak vezetését már pár éve átadtam egy lelkes fiatalnak. Egyfajta lendületet adtam nekik, de fontos, hogy aztán mindenkinek a saját stílusa formálódjon ki.
– Miben érzed magad kevésbé rugalmasnak?
– Dalok tekintetében nekem kicsit már más az ízlésem, mint nekik. A külföldről hozott, adoptált dalokat nem igazán szeretem, persze azért van néhány kivétel. Lehet, hogy a tökéletlen fordítások okozzák bennem ezt a kialakult, inkább elutasító ízlésvilágot. Én inkább a saját nyelvünkön megírt, hitből fakadó dalokat szeretem.
– Véleményed szerint milyen a templomi keresztény könnyűzene egyházi fogadtatása, támogatása ?
– Ez változó. Varga Laci atya (Varga László kaposvári püspök – a szerk.) teljesen elfogadott, bátorított, támogatott, lelkesített bennünket. És azóta is. Ez sajnos nem minden atyáról mondható el ugyanígy. Pedig a fiatalok elérésében fontos szempont, hogy tiszteletben tartva az értékeket, tudjunk az ő nyelvükön is fogalmazni. Vannak, akik úgy mondanak a gitáros zenéről véleményt, hogy nem is ismerik. Viszont itt van Vedres Csaba orgonaművész, aki korábban hadilábon állt a gitáros zenével. Mivel jó kapcsolatot ápolt Varga Laci atyával, sokszor megfordult Kaposváron. Saját bevallása szerint onnantól kezdte elfogadni a templomi gitáros muzsikát, amikor egyszer belépett hozzánk a Szent Imre templomba, és meghallotta a híveket velünk együtt énekelni.
– Ez valódi elismerés a szolgálatotokról.
– Igen. Ez nekem nagyon jól esik, és erőt ad.
– Azt mondják, hogy a dicsőítés „ragadós”. Átragad az egyik emberről a másikra. A vezető feladata, hogy már otthon begyújtsa a tüzet a „dicsőítő kályhába”. Te hogyan melegíted fel magad, illetve hogyan tartod mindig ébren a dicsőítéshez szükséges tüzet?
– A zenei szolgálatomat legjobban talán a „szentségimádó-dicsőítő” kifejezéssel lehetne jellemezni. Ha a szentmisén énekelhetek, az számomra már dicsőítés. Nekem ez a legfontosabb. A szentmisén kívüli alkalmakon mindig kicsit esetlennek éreztem magam. Az nem az én terepem.
A szentmise közben nem kell mondanom semmit: ekkor az énekem elmond mindent Istennek és embernek egyaránt. A szentségimádásban én vagyok és az Úr, szemtől-szemben.
Volt, hogy gyógyító imaszolgálat során végeztem a dicsőítést, de ebben elkoptam. Bizonyára nem segített nekem, hogy az alkalmak után kiértékelték a zenei szolgálat minőségét. Rádöbbentem, hogy ez nekem így nem megy, mert nem a közösség tagjainak akartam megfelelni, hanem egyedül Istennek! Ezért számomra továbbra is a szentségimádás az igazi dicsőítés, amikor leborulok Isten előtt, és áldom őt.
– Csak te és Jézus.
– Amikor négyszemközt vagyok Jézussal. Ez fantasztikus. Ő azt mondja, hogy éljek másokért. A dalokban ilyenkor hangosan imádkozom Istenhez a templomban. Ez sokszor megindít másokat, akik így közelebb kerülnek Istenhez, vagy megértenek az életükben valami fontosat, ami Istennel szorosabban összeköti őket. Nem egyszer odajönnek hozzám a dicsőítő szentségimádások után, és nekem hálálkodnak, hogy milyen sokat kaptak. Pedig ezért én nem is tettem semmit. Ez nagyon megerősít abban, hogy az Úr használta a szolgálatomat, az énekemet másokért. Sokszor van úgy, hogy menet közben megváltoztatom a tervezett dalok válogatását. Azt éneklem, amire a Lélek indít. És csak vagyok az Úr előtt. Éppen úgy, ahogyan ezt egyik dalomban megfogalmazta Túrmezei Erzsébet: „Most nem sietek, most nem rohanok, most nem tervezek, most nem akarok, most nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten. Új gyümölcs terem, másoknak terem, érik csendesen erő, győzelem… ha nem teszek semmit sem, csak engedem, hogy szeressen az Isten”.
– Gondoltad volna, hogy a gimnázium után így alakul az életed?
– Amikor elkezdtem gitározni, nem gondoltam volna, hogy ez lesz. Nem volt tudatos, hosszú távú elhatározás abban, hogy Kaposváron én fogom vezetni a gitárosokat, és hogy ennyi ideig. De utólag már látom, az Úr hívott erre a feladatra, amit meghallottam és elfogadtam.
– Hűséges voltál benne.
– A hűség nagyon fontos. A fiatalok ma másképpen gondolkodnak, másképpen fejezik ki magukat, de csak idővel derül majd ki, hogy mindez milyen gyümölcsöt termett. Volt-e mögötte kitartás, volt-e mögötte hűség? Mert pusztán az ötlet nem elég. Nem lehet úgy, hogy kitalálok valamit, egy darabig csinálom – mert az éppen nagyon jól esik –, aztán később, ha már nem tetszik, kilépek belőle. Nem így születnek a nagy dolgok. Ebben biztos vagyok.
A hűség Isten különös ajándéka, mint ahogy az is, hogy mindig adott hűségesen szolgáló testvéreket, akik ma is ott vannak mellettem.
– A feleséged is így látta?
– Ha ő nem állt volna mellettem, nem tudtam volna ezt az egészet végezni. Nem fért volna bele a négy gyerekünk nevelése mellett, hogy péntekenként elmenjek a próbákra, vasárnap pedig szolgáljak a kórussal a templomban. Sokszor kordában is tartott. A dalok terén is elmondta az észrevételeit. Jó tanácsadó! 
– Volt olyan mestered, akire felnéztél, akit szívesen követtél?
– Elsősorban Kövári Katalinért vagyok hálás, hiszen a kezdetek-kezdetén az ifjúsági hittan csoportban ő mutatta meg, az akkori gitáros dalokat. Ezek kézzel írt kottafüzetekbe, ill. lapokra írt akkordokkal ellátott (főleg) Sillye Jenő dalok voltak. Rengeteg időt szánt rám, kitartóan sokat gyakoroltunk együtt.
Dax-ért is hálás vagyok. Az ő zenei- és szövegigényessége és kitartó hűséges zenei szolgálata példaértékű számomra. 1993-ban, Balás Béla püspök úr elküldött Franciaországba egy nemzetközi zenei találkozóra. Ezen nyolcan vettünk rész Magyarországról: Dax, Borka Zsolt, Sillye Jenő betegsége miatt az ő fia Gergő, Varga Attila és még három fiatal. Egy hétig voltunk Metzben, és Dax-szal ott ismerkedtünk meg, és olyan szoros barátokká lettünk, hogy azóta is összejárunk családtagjainkkal együtt. Megmutatjuk egymásnak a dalainkat, kottát cserélünk. Egyébként a gitárom is tőle van
