Kallós Zoli bácsi emléke

Mikor először találkoztunk, 1979-et írtak abban a szomorú időszámításban, amit Ceaușescu-aranykornak neveztek Romániában. Újdonsült barátom, „Cucus” vitt el hozzuk. Édesanyjával, Vilma nénivel együtt laktak a régi Móricz Zsigmond utca 37-ben, akkor még Kolozsváron.

Ezt a címet minden táncházas ismerte, nem csak Erdélyben, de még Amerikában is, természetesen ugyanolyan figyelmes volt a Securitate is a ház körül. Egy szoba-konyhás régi ház volt az övé egy udvarban, a Hóstátiak lakta negyedben. A ház első részét özvegy Dávid néni lakta, aki rossz szemmel nézte az állandó sétifikálást, és sokszor veszekedett velük, de a Secu ellen nagyon hasznos volt, mert mindig otthon ült.

A lakásban a szoba Zoli bácsié volt, úgy telerakva könyvvel, hogy a könyvespolcok alá csak egy keskeny ágy fért, ahol Zoli bácsi tanyázott, rendszerint nappal is. A szoba mindig tömve volt különböző régi vagy réginek látszó népművészeti tárgyakkal.

Zoli bácsi ritkán volt egyedül, ha más nem, de két cigány biztos volt ott, akik dühödten akartak eladni valamit neki, és aminek az árán ment a vita. A düh azonban azonnal elszállt, amint megegyeztek, és én elképedve láttam, hogy az eladók egyik pillanatról a másikra falpaprikázott, verekedésre kész vadállatokból aranyfogakat villantó barátságos emberekké váltak.

Ma is előttem van szelíd mosolya, mely lagymatag kézfogását kísérte. Kevés szóval mondott mindig sokat, és kiabálni is csak Vilma nénivel hallottam, aki rendszeres panaszával, hogy a sok vendég mindig elviszi a tányért-evőeszközt, sokszor felidegesítette. (Vilma néni idős korára elég feledékennyé vált, de megkínált mindenkit egy-egy tányér levessel.) Velünk, fiatalokkal mindig nagyon türelmes volt, soha nem kért, de mindig adott.

Egy kérdésben azonban mindig nagyon következetes volt: minden súlyát felhasználta, hogy a fiatal generáció ne meneküljön el abból a tragikusan rossz helyzetből, ami akkor Romániát jellemezte. „Idegen földre ne siess, / mikor hazádban megélhetsz, / Ne menj messzi földre lakni / ha hazádban meg tudsz élni” – idézte, énekelte gyakran a gyimesi keservest. Mikor eljött az idő, hogy én is megkaptam a kivándorló útlevelet, elmentem hozzá, félve haragjától és attól is, hogy döntésemmel megbántom.

Megkönnyebbülésemre megértően fogadta. „Azt kell látnod, hogy ott mivel tudsz többet tenni Erdélyért” – ha jól emlékszem, ezt mondta. És mindjárt elkezdte sorolni, kit keressek meg Pesten, ajánló sorokat is írt, ami igen jól esett, és könnyebbé tette a nagy ugrást az ismeretlenbe.

Kitelepülésem után nagyon gyakran jártam haza Erdélybe, ameddig a diktátor, a „Kárpátok géniusza” élt, és ha tehettem, meglátogattam.

Mikor megnyíltak a határok, rögtön kész tervekkel érkezett Pestre, látszott, hogy régóta várt erre. És haláláig mind meg is valósította azokat: a tábort, a múzeumot, a szórvány oktatását. Kivételes emberként kivételes sorsot kapott, és mi örülhetünk, hogy mellette lehettünk.

Kelemen László

Iratkozzon fel hírlevelünkre!