Nyugati szél
Egyszerűbb lenne most arról a szelíd szélről írni, amely évszázadokon át tavasztól őszig ellátta friss levegővel a Kárpát-medencét, hiszen régen az uralkodó széljárás a nyugati volt. A klímaváltozással azonban ez már a múlté. Apám idejében még tudtuk, hogy a budapesti Kossuth rádió időjárás-jelentése Gyergyóban legkésőbb két nap múlva érvényes lesz.
Nyugati szél alatt érthetjük persze azt a kulturális áramlatot is, amely a kereszténység felvétele óta változó intenzitással, de konstans módon hat nálunk. Jönnek az újabb és újabb kulturális divatok, észre sem vesszük, és már át is vették az uralmat. Így „kaptuk” ajándékba például a reneszánsz páros táncokat a hozzájuk tartozó divatos vonós hangszerekkel, mert addig csak körtáncaink voltak, és jórészt fúvós hangszerekre roptuk, dudára, furulyára, töröksípra. Hiába volt a török által kettévágott központi szállásterület, ha kerülővel is – Galícián keresztül például -, de Erdélybe is eljutott minden újabb divat a nyugati szél révén. Igaz, hogy a barokk például csak nagy késéssel, de utána bepótolta a közízlés, ma is a legtöbb megmaradt műemlék épületünk barokk, vagy annál későbbi. Mióta itt élünk, Keletről csak betörés, háború, rablás ért bennünket, afelől pozitív kulturális áramlat nem jött, ami pedig mégis, az nyugati közvetítéssel, mint a görög katolikusság, vagy a mostani ezoterikus keleti tanok. A kommunista korszak vasfüggönyei (a román volt a legdurvább) már sokkal hatékonyabban zártak, de a kulturális hatások befogadását, azok tömegekre való hatását csak késleltetni tudták, meggátolni nem. Annak idején a kolozsvári táncházasok körében a Securitate hetekig kereste az István, a király hanglemez egyetlen, valahogy becsempészett példányát, vagy Domokos Pál Péter moldvai magyarokról szóló, kazettán áthozott előadását.
Aztán ez a kulturális szél valahogy globálissá vált, elkezdett Amerikából fújni, a teljes világot beterítette. Amikor a ’80-as években az Egyesült Államokban jártam, idegenkedve néztem a multiplex mozikkal kombinált hatalmas bevásárlóközpontokat, ellenben tetszett a nappali-konyha összevonása, az úgynevezett „amerikai” konyha. Álmomban sem gondoltam volna, hogy néhány évtized, és kevés kivétellel mindenütt ez lesz az általános. Svájcban előrelátóbbak voltak, ők ügyeltek arra, hogy a kültelki bevásárlóközpontok ne öljék meg a városközpontok kisboltjait, butikjait a helyi árukkal, miként a mozikat is. És hát jött az autók tömkelege, mint Amerikában, rászabadultak keskeny utcáinkra és mi szépen belefulladunk az „american way of life”-ba.
És jönnek és jönnek az újabb kulturális „csodák”: a „Gugli”, a Facebook, már nem mi vagyunk okosak, hanem a telefonunk. Azt hisszük, elég kiguglizni az információt, pedig elsajátított tudás nélkül a gondolkodásunk sem fejlődik. A közösségi oldalak közvetlen emberi kapcsolatainkat teszik tönkre, hiszen nem kell találkozni, csapongva elbeszélgetni, belemélyülni egymás sorsába, tanulni belőle, elég a butánál is siralmasabb smiley-k küldözgetése.
Ideje van a kulturális klímaváltozásnak!
Kelemen László
