A bolti háttérzene rejtett funkciója
Leimeiszter Barnabás cikke az idővel köznévvé változó muzak műfajának kialakulását és annak háttérokait vetíti elénk. A muzakot valaha a haditermelés növelésére használták, majd trükkös módokon befolyásolták vele a vásárlókat. A stílus aztán átalakult, és már nem volt szükség a mérnökien megtervezett zenei felépítésre a kívánt cél elérése érdekében. Önmagában a lágy pop kiváltotta a remélt hatást.
Ma pedig ott tartunk, hogy mindenkinek megvan a saját muzakja, amely hasonlít a gályarabok erejének serkentésére használt dobveréshez. A különbség csak annyi, hogy
mi indítjuk el saját magunknak a rabszolgai lüktetést, mintha enélkül már létezni se tudnánk.
Így jutottunk el az első világháborútól napjainkig a mesterségesen kreált zene totalitarizmusának engedelmeskedve. Agymosottan.
De hogyan is kezdődött? Az élet minden területét eluraló háttérzene George Owen Squier vezérőrnagy nevéhez köthető, aki a húszas évek elején elindította a Drótrádió nevű szolgáltatást, ami a telefonhálózaton keresztül közvetített tánczenét az előfizetőknek. Később egyéni ügyfelek helyett éttermeknek, hoteleknek, kluboknak biztosítottak társasági háttérzenét, amely a sajátjuk volt, következésképp eladható. Squier a music angol szóból alakította ki saját cége elnevezését, amely a Kodakkal való konkurencia miatt lett ahhoz hasonló hangzású: muzak.
A kutatások azt támasztották alá, hogy
a zene képes pszichológiai és fiziológiai hatást gyakorolni az emberre.
Brit pszichológusok arra jutottak, hogy a munkahelyen játszott zene visszaszoríthatja a lógást, és a repetitív munkák esetében növeli a produktivitást. Nem véletlen, hogy a Muzak 1936-tól vállalatoknak szolgáltatott zenét.
A második világháború alatt a hadiüzemekben általánossá vált a „funkcionális zene” használata. Állítólag a háttérzenének köszönhetően mérhető módon,
tizenegy százalékkal nőtt a termelékenység az üzemekben.
A muzak nem állt meg. A társadalmat formáló zene fejlesztését tűzték ki célul, az „ingerfolyamatnak” (Stimulus Progression) nevezett elmélet megvalósításával. A Muzak ilyen módon hatékony agymosást hajtott végre a munkásokon. A műfaj mesterséges kialakítása során a vokált hanyagolták, a hangszerelést minden részletében tudományos szempontok szerint dolgozták ki.
A muzak tehát műfajjá vált. A lélektelenebb fogyasztói kapitalizmus afféle zenei síkosítójaként szolgált. Gary Gumpert úgy írta le a muzakot, mint „egyfajta magzatvizet, ami
körülvesz bennünket; sohasem ijeszt meg, sohasem túl hangos, sohasem túl halk; mindig ott van”
– idézi a Queen College-ban tanító szakembert a cikk szerzője.
A „magzatvíz-hatás” elérése érdekében a zenéből kivettek minden figyelemfelkeltő, gondolkodásba ejtő részt. Más szóval kivasalták a zenét, egysíkú konszenzusmuzsikát teremtve belőle. Az emberi éneket is mellőzték, nehogy annak hatására az észrevétlen hallgatóságban valamiféle vélemény alakuljon ki.
A ’80-as években már nem pusztán a termelékenység zene általi fokozása volt a cél, hanem annak segítségével növelni akarták a vásárlási kedvet. Ez sikerült is. Tanulmányok bizonyítják, hogy
a lassabb zene mintegy 40%-kal emelte az eladások számát.
A kereskedelemben tehát arra törekedtek, hogy az üzletekben a külvilágtól eltérő, mesterséges zenei atmoszférát alakítsanak ki, amely arra az üzletre jellemző volt. Sőt, a zenébe belecsempésztek olyan manipulatív, az emberi fül számára nem, de az agynak felfogható, felgyorsított üzeneteket, mint a „tisztességes vagyok, nem lopok” jellegű szlogen. A mesterséges és
manipulatív audio-kondicionálás révén mérhetően csökkentek a lopások az üzletekben.
A muzak stílusú és funkciójú háttérzene a rádiók széleskörű elterjedésével átalakult. Átadta a helyét a szoftos pop-rock slágereknek, amellyel ugyanazt a hatást lehetett végeredményben elérni a fogyasztók agyában.
A gondolkodásra nem késztető, funkcionális háttérzene ma már két kattintással elérhető. A zene ilyen módon mindenütt és állandóan jelen van. Ez lett a Muzak valódi öröksége korunk számára. A kérdés persze, hogy örülünk-e mindennek?
Ma már, úgy tűnik, semmilyen munkát sem lennénk képesek zenei kíséret nélkül elvégezni. Mintha a jelenkor embere irtózna a csend végtelen szabadságától.
Ma mindenki a maga muzakját állítja elő, mindenki a saját muzakjával él – következésképp mindenki rabszolga.
Leimeiszter Barnabás szerint ez maga a zene totalitarizmusa. A zenefüggőségünk rólunk beszél.
Lehet, hogy közelítünk az Ember tragédiájának 12. színéig? A falanszteri létezésben az individuumnak nem kell gondolkodnia, ebből következően felelősség sincs az egyén vállán. Minden egy központi akaratnak van alárendelve. Eltűnik a művészet, az érzelem, a kreativitás, helyette marad az egysíkú szürkeség. Ki akarja ezt? 
Forrás: Mandiner
