Egy női jogi harcos grófnő, aki a börtönt is megjárta

Gyermekkora – arisztokrata származása ellenére – a négy fal között telt, mindenféle társaságtól elzárva. Apja, gróf Teleki Imre szigorú és zárkózott ember volt, aki három gyermekét – Blankát, Emmát és Miksát – ugyan nagyon szerette, de elveinek megfelelően távol tartotta a társasági élettől. Nevelőnők tömkelege fordult meg a gróf gyermekei mellett, mert Telekinek nem volt könnyű megfelelni, és sorra küldte el őket a kastélytól. A gróf ennél is többet akart adni leányainak, így kerültek a nővérek Martonvásárhelyre nagynénjükhöz, Brunszvik Terézhez, aki taníttatásuk mellett a társaságba is bevezette őket.

Az itt töltött évek alatt ismerkedett össze a húszas éveiben járó Blanka Vörösmarty Mihállyal és Bajza Józseffel. A fiatal grófnő kiemelkedő volt a szobrászat és festészet terén, így a kor legkiválóbb művészének, Ferenczy István szobrász tanítványa lett.

Nagynénje nem csak a nevelését segítette, de inspirálta is a későbbi tetteire a nők tanítása terén, hiszen Brunszvik Teréz alapította meg az első óvodát, Angyalkertet édesanyja budai házában. Nagynénje rendszeresen szervezett nőegyleteket és óvodalátogatásokat, amelyekre az ifjú grófnő is elkísérte.

Édesapja nem volt éppen elégedett lánya hivatásával, mert szerinte másoknak szentelni az életét ostobaság és időpazarlás. Ezek az ellentétek évekkel később sem múltak el közöttük, így apa és lánya örökös harcban álltak egymással.

Nehezére esett Blankának visszatérnie szülőhazájába, Erdélybe a kulturális különbségek miatt. Hiába igyekezett felpezsdíteni az oktatást, csupán néhány tanítványa akadt.

Ezekben az években kellett megküzdeni húga hiányával is, aki egy francia íróhoz, August de Gerandohoz ment feleségül. Emma volt állandó bizalmasa és legjobb barátja élete során, távolléte nagyon megviselte. Ebből a depresszióból zökkentette ki egy ismerősének írása: Fáy András művében a nőnevelésről és a nőnevelő intézetekről írt hazánkban, amiket egyszerű háziasszonyképzésnek nevezett. Véleménye szerint a nő „túlműveltsége” éppoly káros, mint teljes műveletlensége. A túlművelt asszony gyakran fensőbbséges és mesterkélt a társaságban, és hevesen harcol a nők egyenjogúságáért. Ez az álláspont épp két ilyen női jogi harcost talált meg, akiktől óvva inti olvasóit: Teleki Blankát és nagynénjét, Brunszvik Terézt. Blanka elhatározta, hogy leánynevelő intézetet alapít, és ebben nagynénje teljes támogatását élvezte.

Ennek a kérdésnek a reformkorban már gazdag irodalma volt, de a magyarországi középfokú leányiskolákban a tanítás nyelve kizárólag német volt. Teleki Blanka úgy vélte, az ügyet az arisztokráciának kell a kezébe vennie.

Elsősorban a hazától elidegenedett főrangúak lányait kívánta nevelni az intézményben, és ehhez olyan kiváló tanárokat szerződtetett, mint Vasvári Pál, Leővey Klára, Hanák János és Karacs Teréz. A főúri nevelőnőintézet tervéhez nem kapott elég támogatást, ezért 1846 nyarán már olyan felvételi felhívást tett közzé, amely bárki számára lehetővé tette, hogy leányát magyar nyelvű oktatásban részesítse – magas tandíj ellenében.  A tanári kar leghíresebb tagja, Vasvári Pál a márciusi ifjak vezetője volt.

Hiába voltak nagy reménységeik az intézet vezetőinek, az 1848-as események hamarosan véget vetettek a nevelőintézet működésének. Teleki Blanka kénytelen volt bezárni az intézetet, és követve a magyar kormányt, maga is Debrecenbe menekült.

Vasvári Pállal – aki feltehetően egyetlen, titkolt szerelme volt a grófnőnek – 1849. április 27-én találkozott utoljára, amikor a függetlenségi nyilatkozat után mint zászlóanya avatta fel Vasvári csapatának zászlaját.

Blanka a világosi fegyverletétel után a család pálfalvi kastélyába vonult vissza, ahol honvédeket bujtatott, és a szabadságharc ereklyéit őrizte. 1851-ben házkutatást tartottak nála, és azonnal letartóztatták. Két évig tartották fogva a pesti Újépületben Leővey Klárával együtt, míg megszületett az ítélet: felforgató tevékenység vádjával 10 év várfogságra ítélték, míg Klárát öt évre.

A börtönben uralkodó borzalmas körülmények ellenére sem volt hajlandó kegyelmi kérvényt benyújtani. Hat év letöltése után általános amnesztiával szabadult 1857-ben, de sosem tért már vissza Magyarországra. A szabadságot már csak betegen érhette meg, és a gyógyulást külföldön kereste, először Ausztriába, majd Németországba utazott. Végül húgához, Emmához költözött Párizsba, és 1862. október 23-i haláláig a menekült magyarok ügyeivel foglalkozott. A Montparnasse-temetőben helyezték örök nyugalomra, és temetésekor Irányi Dániel 1848-as kormánybiztos, a franciaországi emigrációban élő magyarok vezéralakja mondott gyászbeszédet.

Forrás: MTI