A magyar festő, aki még Raffaellónál is többre volt hivatott
A magyar festészet egyik legkiemelkedőbb alakja, és nem mellesleg az egyik legrendhagyóbb pályát befutó egyénisége volt Csontváry Kosztka Tivadar. 1853. július 5-én született Kisszebenben, és idén 100 éve, hogy elhunyt Budapesten. A fiatal művész egészen későn lelt rá hivatására, sokáig gyógyszerészként dolgozott egy felvidéki kisvárosban. Mint önéletrajzában írta, égi sugallat közölte vele, hogy belőle lesz „a világ legnagyobb napút-festője, nagyobb Raffaelnél”.
Hiába érezte a hívást, még hosszú évek teltek el, mire ecsetet ragadott, és Rómába utazott, hogy megnézze magának a legyőzendő Raffaellót. Látva a híres olasz festő műveit, úgy gondolta, képes lenne őt túlszárnyalni. Később Párizsba is ellátogatott, hogy Munkácsyval találkozzon, de hiába: nem találta meg az idős mestert. A kudarc ellenére nem adta fel, Keleti Gusztávhoz fordult, és szorgos tanítványnak bizonyult a negyvenes éveiben járó gyógyszerész. Csontváry egyre nagyobb elszántsággal vetette bele magát a festészetbe, és patikáját bérbe adta, hogy Münchenbe utazhasson.
Németországban egyenesen Hollósy Simon híres magániskolájába vezetett az útja, amely a bajor főváros akadémiájának konzervativizmusával szemben a szabad és modern szellemiséget vallotta. A középkorú magyar festő nem találta a helyét a sok fiatal művész között, de az ottani felfogás nagy mértékben hatott rá, és ez lett a nagybányai művésztelep egyik alappillére.
Bonyolult lelkivilága miatt nehezen találta meg azokat a festői motívumokat, amik ki tudták fejezni az érzelmeit, ezért is járta az országokat, hogy rátaláljon valami újra. Első jelentős művének a Vihar a Nagy Hortobágyon című – 1903-ban készült – festményét tekintette. Mindig és mindenhol fény- és színélményeket keresett, pontosan megfigyelte a tájakra legjobban jellemző színeket. A jeruzsálemi Panaszfal megfestése után kezdett a Nagy-Tarpataki vízesés megörökítéséhez. Közel-keleti útja során, Kairóban a naplementét tanulmányozva rátalált a „színek világításbeli fokozatainak” törvényeire, sajátosan értelmezett plein air megoldására, amelyet „napút-festészetnek” nevezett. Ezután az élmény után a szabadban való festés, a plein air lett Csontváry különös életművének is ihlető módszere. A képein ennek megfelelően nagy hangsúlyt fektetett a napszakok színvilágának érzékeltetésére. Egyedül a természetet vallotta mesterének „költői kiegészítésekkel”, és volt egy időszak, amikor a hátára szíjazott ládájával járta a világot, és állandóan festett.
Habár napjainkban a magyar művészet egyik legnagyobb festőjének tartjuk, ezzel a kortársai aligha értettek egyet. Az 1908-as nagy kiállításán csupán lenéző mosolyokat kapott művésztársaitól, akik nem értették azt az újfajta felfogást és alkotásszemléletet, amely Csontváry életét jellemezte. Nagyon megviselte a festőt a gúnyos és értetlen fogadtatás, így utolsó képét, a Tengerparti sétalovaglást be sem fejezve örökre letette az ecsetet. Hátralévő éveiben az alkotási vágyát az írásban élte ki, de az elismerés még így sem találta meg élete során. Magányosan, teljesen elszegényedve halt meg a budapesti Új Szent János kórházban Budapesten, 1919. június 20-án.
Az, hogy ma ezek a különleges festmények méltó helyükön vannak, egy véletlennek, pontosabban egy fiatal építésznek, Gerlóczy Gedeon jó szemének köszönhető, hogy a festő halála után a ponyvának felkínált vásznait nem adták el, így megmenekült Csontváry életműve. Gerlóczy rendkívül sokat tett Csontváry elismertetéséért, a gyűjteményében levő képekből jött létre 1973-ban a Csontváry Múzeum Pécsett. 2015-ben a budai Várban rendeztek monumentális kiállítást az életműből, csaknem száz festményt és grafikát bemutatva.
Forrás: Németh Lajos – Csontváry. Budapest, 1970 ; MTI
