A kereszténység ellenkultúra lesz a fejlett világ masszájában – Balog Zoltán az S4C-nek

2016-ban miniszterként vett részt az üldözött keresztények megsegítéséért felelős kormányzati szerv megalapításában. Hogyan született az ötlet, hogy egy ilyen, innovatív kezdeményezést elindítson?

Valójában nem én, hanem a miniszterelnök úr indította el, de együtt voltunk ott, ahol megfogalmazódott a gondolat, hogy erre van szükség. Frascatiban, Olaszországban évente sor kerül egy nemzetközi találkozóra, amelyen keresztény, elsősorban egyébként katolikus politikusok találkoznak, akik vagy kormányzati felelősséget viselnek, vagy választott képviselők, és fontos számukra a keresztény hitük hiteles megélése a politikai életben. Ez egy immáron tíz éves kezdeményezés, amit Christoph Schönborn bécsi bíboros indított útjára. Orbán Viktorral közösen alapító tagjai vagyunk ennek a körnek

Az egyik ilyen találkozó alkalmával bíboros úr odahívott több mint egy tucat olyan közel-keleti egyházi vezetőt különböző felekezetekből, akik az ő üldözöttségükről beszéltek. Abban az időben tetőzött a migrációs válság, óriási erejű volt a propaganda arról, hogy a menekülőket be kell fogadni. Ezek az egyházi vezetők azt kérték tőlünk, hogy mi ne hívjuk ide az embereket, hanem abban segítsünk, hogy ott tudjanak maradni, illetve vissza tudjanak térni.

Megrázó együttlét volt, a miniszterelnök úr külön is leült velük személyesen beszélgetni. Olyan egyházi vezetők voltak ott, akik valóban hitelesen tudtak beszélni arról, hogyan fest valójában a helyzet.

Ez a személyes találkozás volt olyan mély hatással Önökre, hogy ott, helyben döntés született az üldözött keresztények támogatásáról? 

Nagyon mélyen érintett bennünket, ez az igazság…

A legmegrendítőbb az volt, amikor ezek az emberek Jézus anyanyelvén, arámul imádkozták velünk a Miatyánkot.

Azért mégiscsak 2000 év jelent ott meg nyelvileg és kulturálisan is. Hiszen ott vannak a gyökereink, ott van a bölcsője a magyar kereszténységnek is. Azok pedig, akik ma a kereszténység bölcsőjénél élnek, komoly veszélyben vannak. Az a kereszténység, amit 19 évszázadon keresztül nem sikerült kiirtani – pedig a Római Birodalomtól elkezdve az iszlámon át rengeteg olyan hatalom volt ott, amelynek ez volt a szándéka – mára oda jutott, hogy ha nem vagyunk elég határozottak, akkor sajnos éppen a mi századunk, a XXI. század lesz az, amelyben még az írmagját is kiirtják.

Elkezdtünk tájékozódni, hogy is néz ki ez az egész nemzetközi szinten, és azt láttuk, hogy vannak olyan segélyakciók, szervezetek, ügynökségek, állami szervek, amelyek próbálnak valamilyen módon segíteni ebben a világban, de mindegyiket úgy nevezik, hogy „üldözött vallási kisebbségeket” segítő ilyen-olyan szervezetek. Akkor úgy döntöttünk – és ez volt az ön által is említett innováció első eleme –, vállaljuk azt, hogy mi elsősorban keresztényeknek akarunk segíteni, és megalapítottuk az üldözött keresztények megsegítéséért felelős helyettes államtitkárságot.

Azért került az új szervezet az EMMI-be, hogy így Ön tudja személyesen a munkát irányítani?

Azért került oda, mert kifejezetten el akartuk különíteni a külügyi tevékenységtől. Minden komolyabb, fejlett országnak, Magyarországnak is van olyan fejlesztési ügynöksége, amivel a perifériára szorult területekre visznek segítséget, részben kölcsönösségi alapon. Akár tőkekihelyezéssel, akár innovációval, beruházásokkal, akár technikai, vagy humanitárius segítségnyújtással. Ezeket általában nagy nemzetközi szervezetek koordinálják, mint például a Nemzetközi Vöröskereszt vagy az Egyesült Nemzetek Szervezete. Mi azt mondtuk, hogy nem ebben a rendszerben szeretnénk cselekedni, hanem közvetlenül segítünk – ez is egy innovatív, újító eleme a tevékenységünknek.

És volt egy harmadik újításunk is, mégpedig az, hogy a helyi egyházi vezetőkön keresztül juttatjuk el a segélyeinket a közösségeknek, ráadásul az igényfelmérést követően meglehetősen gyorsan, ami –ismerve a magyar államigazgatás sokszor túlságosan bürokratikus rendszerét – nem kis bravúr.

A legutóbbi frascati találkozónkon már arról tudtunk beszámolni, hogy ez a 2016 őszén megalakult helyettes államtitkárság 2018 őszén a miniszterelnök utasítására államtitkárság lett, amihez a Hungary Helps programot is hozzá kapcsoltuk, mely a fejlesztéspolitikában a magyar humanitárius segítségnyújtásért felel általánosságban, egy tágabb körben.

Az, hogy sok helyi egyházi vezető jön hivatalos látogatásra mostanság ezekből a régiókból ehhez a tevékenységhez köthető?

Nagyon fontos eleme ennek a munkának a személyes kapcsolattartás.

Nemcsak segélyezünk és papírozunk, hanem kapcsolatokat építünk, amelyek közül nem egy tartósnak bizonyult.

Konkrétan megemlíteném III. Jónás szír ortodox patriarchát, akit nagyon megszerettem. Ő egy hihetetlenül derűs személyiség, pedig nagyon nehéz helyzetben él. Együtt imádkoztunk, énekeltünk, együtt olvastuk a Szentírást, beszélgettünk, talán mondhatom, hogy barátság alakult ki közöttünk.  Ő rendszeresen Magyarországra látogat.

Ez a fajta személyesség eléggé látványos a miniszterelnök részéről is, hiszen kivétel nélkül fogadja a Közel-Keletről és Afrikából érkező egyházi vezetőket.

Olyan még nem volt, hogy ide érkezett egy üldözött közösség egyházi vezetője és ő ne fogadta volna. legalább egy kávéra, vagy munkaebédre. Én magam is egy tucat ilyen szűk körű ebéden vettem részt a miniszterelnökkel és üldözött közösségek egyházi vezetőivel.  

A személyesség mellett, azon túl pedig kifejezett szándékunk az is, hogy érzékennyé tegyük erre az ügyre a magyar keresztény nyilvánosságot, hiszen a szellemi-lelki gyökereink ott vannak a Közel-Keleten, Kis-Ázsiában, a Szentföldön, és ezekért az emberekért már csak ezért is felelősséggel tartozunk.

Mi történik egy ilyen kávézáson vagy munkaebéden?

Természetesen kíváncsiak vagyunk arra, hogy az egyes üldözött közösségek miként élnek, hányan vannak, hogyan látják a saját jövőjüket. Egy politikus a saját szemszögéből nézi a világot, a jelenlegi folyamatokból igyekszik kikövetkeztetni, hogy vajon mi lehet öt, tíz, vagy tizenöt év múlva, és arra, hogyan reagáljunk majd, hogy kellene vezetni Magyarországot ahhoz, hogy a jövendő kihívásoknak megfeleljünk. De ezek a vendégek mégiscsak „szent” emberek! Mi, reformátusok, könnyebben mondjuk ezt, mert mi azt valljuk, hogy az egyház a „szentek közössége”, és ahhoz nem kell külön eljárás, hogy valakit szentté avassanak. A szent tulajdonképpen azt jelenti, hogy „elkülönített”. Ha Isten elkülönített valakit a szolgálatára, akkor őt bevonta egy szent térbe, és a szolgáló ember akkor is szent, ha hivatalosan még nem nyilvánították azzá.

Tehát ezek a „szent” emberek, többet, mélyebbet és magasabbat látnak abból, hogy hova tart az egész világ, hogy mi lesz velünk. Hogy merre felé halad az emberiség, miben látja a keresztény hitnek a jövőjét a statisztikai számokon túl. Például Európában csökken, mindenütt másutt nő a keresztények száma. Kíváncsiak vagyunk, miként látják mindezt a saját hitükön keresztül, amely hitet megedzett az a tapasztalat, hogy az Isten nem hagyta őket magukra, még akkor sem, amikor a nyugati hatalmak magukra hagyták őket.

Ezekben a beszélgetésekben mindig az a legizgalmasabb rész, amikor a világban történő folyamatoknak a lelki-szellemi mélységeibe próbálunk hatolni. Folyamatosan azt érezzük, hogy többet kapunk tőlük, mint amit adni tudunk nekik: az imádságnak, annak a szellemi-lelki tisztánlátásnak az erejét, ami ezeket az embereket jellemzi.

Volt alkalma Önnek is meglátogatni őket, személyesen is részt venni segélyakciókban?

Igen, még a kezdetekkor jártam náluk.

Már a háború után, gondolom, amikor azért már biztonságban voltak…

Igaz, hogy a háborút követő újjáépítések átadására mentünk, de ne higgye, hogy teljesen veszélytelen volt! Amikor Tell-Aszkufba mentünk, ahol 900 lakóház újjáépítésében segítettünk, a békefenntartók alig engedtek bennünket kiszállni az autóból, az ottaniak arcán pedig félelmet láttunk.

Csak távozásunk után tudtuk meg, hogy előző éjszaka az Iszlám Állam harcosai jártak az addigra már felszabadított és újjáépített városban, és fiatalokat próbáltak toborozni a hadseregükbe, persze sikertelenül. Az emberek pedig megint elkezdtek rettegni, mert ilyen esetben a toborzók vissza szoktak jönni, hogy elrabolják azokat, akik nemet mondtak.

Ugyanennek a látogatásnak a során ért talán a legmegrendítőbb élmény. A helyi érsek elmondta, hogy a visszatérő családok először nem a templomba vagy a frissen újjáépített házaikba mentek, hanem a falu közepén található temetőbe. A temetőbe, amit porrá rombolt az ISIS, tönkretette a gyönyörű homokkő kereszteket, síremlékeket. Odamentek az unokától a nagypapáig, leültek ott a földre, és addig nem mentek el onnan, amíg össze nem rakták ezekből a széttört darabokból a családtagjaik síremlékét.

Az ISIS nem véletlenül rombol temetőket; ők is tudják, hogy ha nincs a temető, amibe 1300 éve temetkeznek, akkor nehezebb bizonyítani, hogy keresztények voltak itt, és ez az ő földjük.

Nagyon megrendítő volt ez számomra. Ha mi ezt tudnánk, itt Európában, ha így ragaszkodnánk keresztény múltunkhoz, ha tudnánk azt, hogy e nélkül a múlt nélkül nincs jövőnk, akkor erősebbek lennénk. Ott, azokban az emberekben éreztem azt az erőt, amit annyira hiányolok az európaiakból.

Ez valóban nagyon szép és felemelő, ugyanakkor egyes vélemények szerint az üldözött keresztények segítése elsősorban propaganda célokat szolgál. Ön mit gondol erről?

Emlékszem, hogy arról beszélgettünk egyszer a miniszterelnökkel egy konkrét segélyakció kapcsán, hogyan kellene azt kommunikálni, milyen nyilatkozatot adjunk ki, így tovább. Ő akkor azt mondta, hogy „tulajdonképpen, ha az evangéliumi szabályt komolyan vesszük, akkor mi nem helyesen járunk el”. Ott az van írva, hogy ha jótékonykodol, „ne tudja a te bal kezed, hogy mit cselekszik a jobb kezed”. Jézus a hegyi beszédben is elmondja, hogy akik már beszéltek a jótetteikről a világban, azok már elnyerték a jutalmukat.

De a miniszterelnök ugyanakkor maga meg is válaszolta ezt a felvetését azzal, hogy ez a helyzet azért sajátos, mert két dolgot kell egyszerre szem előtt tartani: jót tenni az ügyben, és hirdetni, hogy mit teszünk. Nem magunk miatt, hanem azokért, akiket a fősodratú média nem tájékoztat. Hogy tudják, hogy mi folyik a világban a keresztények ellen, hogy lehet és kell is tenni értük.

Másrészt pedig láttatni kell az emberekkel azt is, hogy nem idegengyűlölők vagyunk akkor, amikor meg akarjuk állítani az illegális bevándorlást. Az, hogy mi kerítést építettünk, az egyáltalán nincs ellentmondásban azzal, hogy azt mondjuk, segíteni kell, de ott, ahol a baj előállt. Nem a bajt idehozni, hanem a segítséget odavinni. A magyar keresztény közösségek igenis legyenek büszkék, hogy a magyar állam segít elsőként, határozottan, direkt módon, hatékonyan, mert tudja, hogy mi a keresztényi kötelessége.

Említette azt a mondatot az evangéliumból, hogy „ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a jobb”. Volt egy olyan eset nem olyan régen, amikor Andrew Brunson amerikai lelkészt sikerült kihozni Törökországból. Ő utána rögvest fel is vette a magyar állampolgárságot. Feltételezésünk szerint a magyar diplomáciának is volt szerepe abban, hogy sikerült őt kiszabadítani. Ez is azok közé a „ne tudja a bal kezed mit cselekszik a jobb” esetek közé tartozik, amikről nem nagyon beszélünk?

Igen.

Mi a helyzet azokkal a keresztényekkel, akiket olyan iszlám köztársaságokban üldöznek, mint Irán vagy Pakisztán, akikkel van diplomáciai kapcsolatunk? Van arra mód, hogy legálisan kihozzuk őket az országukból?

A legális kihozatal diplomáciai szempontból nagyon nehéz ügy. Azokban az esetekben viszont, amikor ilyen emberek illegálisan érkeznek a magyar határra, és ott azzal kérnek bebocsátást, hogy a kereszténységük miatt kellett menekülniük, akkor erre van egy külön eljárásrend. Ebben megállapítjuk, hogy valós hivatkozás-e keresztény mivoltuk, vagy csak azért mondja valaki, mert úgy gondolja, hogy így könnyebben tud bejönni. Ilyen esetekben az elbírálás szabályai sokkal megengedőbbek, mint egyébként, egy általános menekültügyi esetben.

Ez egy miniszteri rendeletben szerepel, nyilvános, el lehet olvasni. Ennek kialakításában nagyon jó együttműködés volt az egyházak és az állam között. Az egyházak segítségét abban kértük, hogy állítsanak össze egy olyan kérdéssort, illetve eljárásrendet, ami alkalmas arra, hogy egyértelműen meg tudjuk ítélni, ezek az emberek keresztények-e vagy sem. Amikor ezen túl vagyunk, akkor én mint illetékes miniszter, külön adatokat kértem be a nagykövettől, arra vonatkozóan, hogy a kérvényező az országában szerepet játszott-e, tényleg üldözték-e.

A világ egyik felén a radikális iszlám és kommunista ideológiák nyomják el a keresztényeket, ugyanakkor itt, a világnak ezen a fejlettnek mondott felén sem sokkal rózsásabb a helyzet, hiszen olyan szinten devalválódott az értékrendszerünk, hogy az abszurdba kezdünk átcsúszni. Ön hogy látja, ebben a mi végletekig relativizálódott világunkban megfelelő a keresztény tanúságunk, amit teszünk?

Ez egy teljesen jogos kérdés, és itt arra utalnék vissza, amit mondtam a miniszterelnök és az egyházi vezetők beszélgetéséről. Az a kérdés, hogy milyen síkon szemléljük ezt a dolgot. Hogy ha megnézem az elmúlt 20-30-40 év tendenciáit, akár még Magyarország vonatkozásában is, akkor a kereszténység az egy zsugorodó közösség. Ennek alapján mondhatnám, hogy negatív a prognózisom. A világ többi részén is inkább a népességrobbanás miatt van egyre több keresztény, nem azért, mert új területeket, új embereket térítenénk meg, hanem mert ott egy kereszténynek nyolc-tíz gyereke van.

Ha Európát nézem, nomeg ezt a fejlettnek mondott világot, akár pesszimista is lehetnék. De a kereszténység nem a számok és a szociológiai prognózisok vallása. A kereszténység ereje a hit és az élő reménység. És az élő reménység azt mondatja velem, hogy Európában a kereszténység egy minőségi forradalmon megy át. Igen, tömegeket veszít, de akik gyakorolják keresztény hitüket, azok sokkal komolyabban veszik, mint ahogy korábban tették.

A helyzet pedig – és most nem Magyarországról beszélek – előbb-utóbb az lesz, és részben már most is az Nyugat-Európában, hogy abba a helyzetbe kerülünk, mint az első keresztények a Római Birodalomban. A vallásunk ellenkultúra lesz, és a hitet megőrizni, azt kibontakoztatni az árral szemben kell. A kereszténységünket, amelyik az európai kultúrának a bölcsője volt, egy olyan multikulturális masszában kell megélnünk, aminek nincs igazi arca, hanem a fogyasztás elszürkítő és tömegesítő ereje jellemzi. Ezzel szemben föllépni, ezt megtanulni, ezt megtanítani a gyermekeinknek, egy nagyon komoly feladat lesz, igazi erkölcsi kihívás!

 

Kiemelt kép: Balog Zoltán hivatalos honlapja

Fényképek: S4C